Századok – 1962
Történeti irodalom - Széchenyi az újabb külföldi irodalomban (Ism. Kosáry Domokos) 275
TÖRTÉNETI IRODALOM 289 1919 utáni „konzervatív reakció" és nacionalizmus Széchenyi-felfogásával sem (264. 1.), és bár visszafordul az „etikai reform" gondolatához, ez (mondja) mégis a kapitalizmust ígérte az elmaradt, feudális Magyarországnak (268. 1.). A másik oldalon viszont szerinte a Széchenyi — Kossuth vitának az adott európai történelmi fontosságot, hogy mind a mai napig valahogy jelképe maradt ,,a forradalom és a békés fejlődés eszméje közötti összeütközésnek", de ugyanakkor ,,a mindenáron való teljes nemzeti függetlenség ós egy nemzetfölötti monarchia keretén belül való együttélés (coexistence)" elvei közti küzdelemnek (265. 1.). Széchenyi — mondja szerzőnk — még előretörő, első időszakában sem felejtette el, „hogy az adott nemzetközi körülmények között a Habsburg-monarchia európai szükségesség volt, amelynek megszüntetése hatalmi vákuumot idézett volna elő Közép-Európában, és ennek folytán veszélyes helyzetet e terület minden kis nemzete számára" (268. 1.). Mindez felismerhetően közel áll ahhoz a soknemzetiségű állam problémája felé forduló irányzathoz, amelyről az előzőkben Kann munkái kapcsán szó esett. Nyilvánvaló, hogy azzal nem azonosítja magát teljesen, anélkül azonban, hogy ennek nyíltan kifejezést adna. Bárány megbírálja, amit Taylor és Whitridge negatív Kossuth-képében nyilvánvalóan tarthatatlannak tekint (265. 1.), de szó nélkül hagyja azt, amit Kossuthról Karin munkájában olvas; — ez utóbbit csak futólag, mellékkérdésben idézi, de tartózkodva minden kritikától. Nehéz volna innen eldöntenünk, hogy e fenntartásban mi szerepe van a Kann munkáiban helyenként felbukkanó osztrák—német centralista szimpátiák iránti különösebb vonzalom hiányának, vagy a folyóirat inkább föderációs, csehszlovák és lengyel érdeklődésének. A lényegből azonban talán enélkül is látni valamit. E cikkek valami új, általánosabb érvényű irányzattal nem tudván/ellépni, a meglevő áramlásban hajóznak, azon belül próbálnak valami külön vonalat tartani, zászlójukon viselve egy új, a legújabb Széchenyit: azt, aki százhúsz évvel ezelőtt, kellő előrelátással, kialakította a soknemzetiségű állam ideológiájával leginkább összeférő, leghasználhatóbb magyar változatot. IV Mint történészeknek, úgy gondoljuk, hogy éppen a legrégibb Széchenyit, az eredetit kell bemutatnunk, úgy, amilyen volt. Az eredetinek pontos meghatározásán kell dolgoznunk a kutató hivatásához illő, szenvedélyes figyelemmel és az igazság keresésében oly makacssággal, amilyennel Széchenyi írta valaha, hogy menni, használni akar, ha szárnyát szegik, lábát veszik is. Egy-két messzi szerző, a fent idézettek sorából, kissé feddő sajnálkozással vonja kétségbe, hogy e munkát idehaza, mint írják: a „mereven alkalmazott történelmi determinizmus" szűk korlátai között,7 6 ® jól végezhetnők. A több mint évszázados Széchenyi-irodalom fő hibáit végiggondolva azonban legalább azt ők is el fogják ismerni talán, hogy nem akadályoz a Íegbónítóbb és leggyötrelmesebb korlátok egyike, amely Kemény Zsigmondtól kezdve Károlyi Árpádig annyi kitűnő tehetséget tartott vissza a Széchenyi-kérdés, és sok más kérdés teljes valóságának felismerésétől: ezekben, és mindazokban, akiket társadalmilag képviseltek, ellenkezés vagy félelem élt saját koruk forradalmi mozgalmaival, saját országuk népével szemben. Akarva-akaratlan e látószögből nézték a múltat, ehhez kerestek tanulságot és igazolást, ezért vonzódtak úgy a negyvenes évek hátráló Széchenyijéhez, és ezért idézték szüntelen tragikus intéseit. Ettől, annyi ferde elképzelés egykori forrásától és annyi jó szem elfedő jétől, bizonyára megszabadultunk, és így Széchenyiben is felismerhetjük elsősorban azt a merész reformert, aki saját társadalmi osztályán: a lényegében reakciós, feudális nagybirtokos főnemességen felülemelkedve európai színvonalon indította meg a harcot a hazai feudalizmus ellen. E tett történelmi és emberi nagyságát az a tény sem tagadhatja el, hogy Széchenyi sohasem tudott teljesen kilépni §aját társadalmi osztálya érdekköréből. A nagy ós új dolog az, hogy a népet is nemzetnek tekintette ós azzá akarta emelni. Tudjuk azonban, hogy e nemzetet nemcsak nagybirtokos főnemesség nélkül, hanem anélkül sem tudta elképzelni, hogy a gazdasági hatalom és a politikai vezetés ne maradjon e főnemesség, bár egy olyan főnemesség kezén, amelynek Széchenyi szerint a bírálat és önismeret kemény átnevelő iskoláján kellett volna előbb megigazulnia. Tudjuk, hogy ennek érdekében nyúlt óvatosan a feudalizmus lebontásához, hogy visszariadt a népnek politikai tettekhez engedésétől, hogy félt a forradalomtól. Nem értette és nem érthette meg, hogy e nép fiai azon kultúra maradandó értékeit, amelynek virágzását Széchenyi, és sok haladó kortársa is, elválaszthatatlannak tartotta szűk társadalmi rétegek uralkodó szerepének megőrzésétől, odaadóbban igénylik, serényebben védik és közelebb hordják szívükhöz, mint a "a ff. Bárány : uo. 265. 1. 19 Századok
