Századok – 1962
Történeti irodalom - Széchenyi az újabb külföldi irodalomban (Ism. Kosáry Domokos) 275
TÖRTÉNETI IRODALOM 277 irodalom buzgó művelői szinte minden lényeges érvet készen találhattak, ha a (szerzőnk szerint) hiányos fejlődésű, csonka felépítésű, elmaradt, példára vagy éppen kellő irányításra szoruló „keleti népek" (Ostvölker) ügyével óhajtottak foglalkozni, amelyek közé személyesen vitték a kultúrát Közép-Európából a német költözők mint „a nyugati kultúrformák tartós hordozói". Halmozhatnánk még a példát, ha bővebben indokolni kellene, miért egy kissé keserű feladat felidéznünk a Südost-kutatás e hagyományait. Nem mintha Széchenyi szavát feledve szépíteni akarnánk a múltat, eltagadni, amiben elmaradtunk, vagy mások példájából gazdagodtunk. A keserűség inkább azé, aki azt szeretné, hogy ami a múlté, az végre valóban a múlté legyen, ÍTgy gondoljuk, két évtized ós egy történelmi sorsforduló után mindenképpen ideje volna, hogy végre mindkét oldalon levessük egykori hibáinkat, mindenki a magáét, és nacionalista elfogultság nélkül, a történelmi fejlődés valóságos, objektív összefüggéseiben vizsgáljuk a német történelem keletközépeurópai vonatkozásait, egymás dolgait. Mint ahogy demokratikus német történészek részéről — erre már régebben utaltunk9 — történt is új kezdeményezés e kultúrkapcsolatok feldolgozása terén: új, amennyiben felszámolja a régebbi német történetírás azon hibáját, hogy témáit hatalmi szempontok igazolására és annak bizonyítására igyekezett felhasználni, miszerint a szomszédos kelet-európai népek, mint kiskorúak, állandóan német gyámságra szorultak és szorulnak. Amennyire hamis vágányra vitte az ilyenféle délkelet-kutatás a magyar —német kulturális kapcsolatok feltárását, annyira várható, éppen az ilyen tehertételektől megszabadult, új kezdemények nyomán, e kapcsolatok gazdag történelmi fejezeteinek és a bennük rejlő pozitívumok, kulturális értékek jelentőségének valódi, persze nem egyoldalú értékelése az érdekelt népek, így a magyar kutatás részéről. Steinackernól is van változás. Nem hangsúlyozza már a kultúrlejtő-elméletet. Azt meg mi nem tennénk szóvá, ha csak bírálná, bármily élesen, akár személyes emlékek messzi visszfényében, a magyar uralkodó osztály dualizmus-kori reakciós, elnyomó nemzetiségi politikáját (amely persze a magyar nép felé is elnyomó volt), azt a vak sovinizmust, amely sem az emigráns Kossuthra nem hallgatott, sem Mocsáry pusztában kiáltó szavára, nem is szólva Széchenyi messze tűnt intelmeiről. A baj, a nagy baj ott van, ahol e nacionalizmust mint történeti jelenséget elemezni, magyarázni, rekonstruálni próbálja, — méghozzá igen hiányos apparátussal. Szekfű Gyula mondhatni az utolsó magyar szerző, akinek munkáit Steinacker komolyan felhasználta, pontosabban: ezek közül is csak a Három Nemzedéket, szinte egyetlen kalauzként, ugyanakkor messzemenően elhanyagolva az újabb irodalmat és forrásokat. Mindennek következtében tévesen ábrázolja Széchenyit is, akinek pedig fontos szerepet juttat a magyar nacionalizmusról készült konstrukciójában. Steinacker a nacionalizmusnak két fő változatát különbözteti meg: a romantikus, konzervatív nacionalizmusét, amely a nyelv és népiség (Volkstum) által meghatározott német nemzetfogalomra épül, és a „jakobinus-liberális", francia típusú nacionalizmusét, amelyben az állam és nemzet fogalmának határai egybeesnek. Szerinte Magyarországon eleinte, a két Széchenyi: Ferenc és István idején, a Nemzeti Múzeum és a Tudományos Akadémia alapításakor az első, üdvösebb, német változat volt uralkodó, ezt azonban rövidesen kiszorította a délkelet-európai viszonyokhoz nem illő, francia típusú változat, amely azután 1945-ig uralkodott. Szükségtelen itt belemennünk e konstrukció bírálatába, vagy annak kifejtésébe, hogy a nacionalizmust képviselő polgári-nemesi osztályok minden társadalomban a maguk testére, a maguk igényei szerint szabják át a nacionalizmus ideológiai elemeit. Maradjunk Széchenyinél, akiről Steinacker megállapítja, hogy nem akart a kormányzattal hadakozni (ez igaz), hogy óva intett az erőszakos magyarosítástól (ez is igaz), és hogy egyáltalán, semmilyen módon, senkit nem akart magyarrá tenni magukon a magyarokon, a saját etnikumon kívül, ami persze mar korántsem áll, hiszen Széchenyi műveiben világosan kirajzolódik egy olyan jövő látomása, amelyben a társadalmi haladás, a gazdasági felemelkedés, a művelődés új ígéretei adnának új és természetes vonzerőt a magyar nemzetiségnek. Ezt a Volkstum-minta szerint némileg körülnyírt Széchenyi-féle nacionalizmust azután Steinaeker visszatolja egy korábbi fejlődési szakaszba, nevezzük így: a rendi nacionalizmuséba. Igaz, a valóságban ettől élesen elválik a Hitel és a reformmozgalom kibontakozásának időszaka, e lényeges választóvonal azonban Steinaekernél eltűnik, eltűnnek Széchenyi felfogásának minden vallási momentum mellett világosan jelentkező felvilágosult és liberális elemei, elmosó-' Vü. Bevezetés a magyart örténelem forrásaiba és irodalmába. III. Bpest. 1958,119.1. Othmar Feyl: Die führende Stellung der Ungarländer in der internationalen Gelstesgeschiehte der Universität Jena. Wissenschaftliche Zeitschrift der Friedrich Seh iiier-Universität Jena, 1953/54. c. tanulmányával kapcsolatban
