Századok – 1962

Történeti irodalom - Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok (1945–1946) (Ism. Ságvári Ágnes) 270

TÖRTÉNETI IRODALOM 273 Akkor méltatjuk érdemének megfelelően Balázs Béla könyvét, ha nyugtalan, kutató kérdéseire kritikus feleletet adunk. De az igazság az, hogy már kezdetben sem volt oly konfliktusoktól mentes folyamat a nemzeti bizottságok működése, mint ahogy a szerző látja. A nemzeti bizottságok ugyanis már kezdettől a reakció kereszttüzében álltak. A népi egység meghatározott forradalmi célokkal, a reakció ellen irányuló küzdelmek során valósult meg. Az általunk ismertetett mű azért nem tud e kérdésekre megnyugtató választ adni, mert a leírás szerint a nemzeti bizottságok kissé elidegenedtek a politikai élet egészének alakulásától. Az ideiglenes nemzeti kormányban résztvevő horthysták kezdettől fogva a nemzeti bizottságok ellen szervezkedtek, meglátva bennük a kommunista vezetéssel érvényesülő népi hatalom intézményeit. Míg a kommunista párt országos szinten kezdeményezte ós a megyékben is szorgalmazta a nemzeti bizottságok megalakulását, a budapesti nemzeti bizottság, az akkori Tisza Kálmán téri kommunista székházban még fegyverek ropogása közben tartotta első ülését, — Dálnoki Miklós Béla, a kormány feje rendeleti ütőn, és ha kellett, lemondással is fenyegetődzve a nemzeti bizottságok hatáskörének korlátozására tört. Már 1945 februárjától kezdve tanúi vagyunk a nemzeti bizottságok szétrobbantására törekvő előkészítő nyílt ós hatásfokának csökkentésére irányuló burkolt akcióknak. A miniszterelnök újra meg újra visszatérően követelte a budapesti nemzeti bizottság feloszlatását, majd az erre irányuló kísérlet kudarca után legalább a szakszervezetet akarta kizárni a nemzeti bizottságokból. Harc, mégpedig osztályharc kérdése volt a szakszervezetek részvétele a nemzeti bizottságokban, mint ahogyan harc kérdése volt később a kisgazdák által vezetett parasztszövetség tagságának visszautasítása is. Mindebből látható, hogy a nemzeti bizottságok sorsa szervesen összekapcsolódik az országban folyó politikai küzdelmekkel, amelyek a kormányon belül és a kormányon kívül nagy népi nyilvánosság előtt zajlottak le. Nem helytálló ezért Balázs Béla summás megállapítása, mikor azt mondja, hogy: „a nemzeti bizottságok megalakítását az ideiglenes nemzeti kormány. . . és természetesen elsősorban a Magyar Kommunista Párt messzemenően szorgalmazta és támogatta". Ez féligazság. A kormányban dúló harc jelentkezett itt is. A kommunista párt támogatta, a kormány jobbszárnya támadta a nemzeti bizottságokat. A nemzeti bizottságok szétverése nem sikerült. Az újjászerveződő reakció az államapparátusban levő embereire és évtizedes közigazgatási gyakorlatára támaszkodva új taktikához folyamodott; célul tűzte ki a beépülést a nemzeti bizottságokba. Erre Balázs Béla írásában is vannak adatok (122—125. és 195. 1.). Helyesen állapítja meg (52. 1.), hogy azokon a területeken terelődött közigazgatási útra a nemzeti bizottságok megalakítása, azaz ott alakították meg az államapparátus tisztségviselői a nemzeti bizottságokat, ahol a kommunista párt nem volt elég erős. De ebből nem azt a következtetést kell levonnunk, mintha a főispánok, jegyzők a kormányprogram szellemében a kommunista párt vonalának megfelelően törekedtek volna a nemzeti bizottságok alakítására, hanem éppen ellenkezőleg, ez is a népi szervekbe való beépülés egyik hatékony eszköze volt a reakció kezében. A nemzeti bizottságok azonban minden megpróbáltatás ellenére túlnyomó többségükben kitartottak a forradalmi kommunista politika követése mellett. Ezért 1945 nyarától a kormányban működő burzsoá politikusok és az államigazgatásban levő képviselőik, együttműködve a kisgazdapárt helyi politikusaival, minden eszközzel a nemzeti bizottságok szétzüllesztésén mesterkedtek (62. és 153—194. 1.). Az a tény, hogy ismét Budapest vált fővárossá és a központi hatalom kiépült, új szakaszt nyitott a nemzeti bizottságok történetében. A tőkés reakció támadása a nemzeti bizottságok ellen irányult. Mit tett a forradalmi erők vezérkara, a kommunista párt? Míg az első időkben a Magyar Kommunista Párt a nemzeti bizottságokat hatalmi szerveknek tekintette, később a központi államhatalom helyreállítása és demokratizálása lett a munkás-paraszt demokratikus diktatúra érvényesítésének legfőbb eszköze. Erről szólott Rákosi Mátyás 1945 februárjában beszédében, majd 1945 szeptemberében az Országos Nemzeti Bizottság megalakulásakor is. Az MKP III. Kongresszusa is a központi és helyi apparátusok megnyerését helyezte a kommunisták államszervező munkájának előterébe. Mai szemmel úgy látjuk, hogy a kommunista párt vezetése abban az időben túlbecsülte befolyását az államapparátusra és a képviselőtestületekre, lebecsülte a 25 éves Horthy-rendszer maradványainak szívósságát. A magyar politikai közélet tapasztalatait érvényesítve 1947-ben ismét felvetődik ugyan, hogy a nemzeti bizottságok jellegüknél fogva hívebben szolgálták volna a társadalmi átalakulást, mint a nagy erőfeszítésekkel új életre keltett régi közigazgatás, de realizálására nem került sor. Meg kell vizsgálnunk, vajon lehetővé tették volna az erő-18 Századok