Századok – 1962

Történeti irodalom - Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története (Ism. Benczédi László) 257

TÖRTÉNETI IRODALOM 259 Nagy László egymásután négyszer is „árulók"-nak azokat a nagybirtokosokat ós főpapokat, akik a Bocskai-felkelés idején végig megmaradtak a Habsburgok oldalán (229 — 231. 1.). Hiszen valamely személyt vagy réteget árulónak minősíteni már eleve csak saját elkötelezettségeihez, ti. a vállalt ügyhöz mérten lehet, s így a Bocskaitól végig távolmaradó főurak esetében e jelző használata fogalmilag sem pontos. — Vagy talán a nemzet árulóinak tekinti a szerző a magyar uralkodó osztály Habsburg-barát tagjait? — Csakhogy a saját feudális arculatára szabott, s az önmaga osztálykiváltságainak összességeként értelmezett nemzeti érdekek védelmét a magyar uralkodó osztályok többsége, mint ismeretes, mindig is a bécsi udvarnál kereste ! A ,,nemzet"-fogalom elvont, társadalmi tartalmától független értelmezése ily módon — mint Nagy László könyvében általában — jelen esetben is igen problematikus. A történelmi pontosság követelményének a szerző kétségtelenül jobban eleget tett volna, ha a ,,nemzet"-fogalom differenciálatlan használata helyett a tárgyalás során mindvégig különbséget tesz feudális-rendi nemzettudat, népi-plebejus patriotizmus és a polgári nemzettudat esetleges csíra jelenségei között. Ezzel el is érkeztünk a könyv általános szemléleti problémáinak vizsgálatához. Kétségtelen ugyanis, hogy az a fajta érzelmi túlfűtöttség, amely a jelzők és kifejezések olykor túlzó megválasztásában jut kifejezésre és a könyv egészén végighúzódik, nem egyszerűen formai, stiláris kérdés. Ez utóbbi esetben a könyv átfogó értékelésekor nyugodtan el is tekinthettünk volna tőle ! — A könyv figyelmesebb tanulmányozása azonban arról győz meg, hogy a szerző említett érzelmi hozzáállása szorosan összefügg a Bocskai-felkelés egyoldalú szemléletével, ez utóbbi viszont néhány elsőrendűen fontos kérdés fel nem vetéséből származik. Kifogásainkat ezzel kapcsolatban úgy is megfogalmazhatjuk, hogy Nagy László a Bocskai-felkelés jogosult-igazságos voltából kiindulva, értékelése szinte kizárólagos kritériumává teszi meg annak morális indokoltságát, viszont nem elég mély elemzését adja a szabadságharc tényleges tartalmi ellentmondásainak. Éppen a szabadságharcban jelentkező belső ellentmondások elemzésének ez az elégtelensége üt vissza akkor, amikor könyve végén Nagy László összegez, s felteszi a kérdést: „milyen eredményeket hozott a bécsi békekötés a szabadságáért fegyvert fogott magyar nép számára?" (364. 1. — kiemelés tőlem, B. L.). E kérdésre adott válaszában a szerző felsorolja a birtokjogi sérelmek rendezését, a nádori intézmény helyreállítását, a kincstartói tisztség visszaállítását, a katonai és polgári tisztségek magyarokkal való betöltését, a korona hazaszállítását, a vallási sérelmek orvoslását, a területileg megnövelt erdélyi fejedelemség elismerését ós a tizenötóves háború befejezését. Csakhogy ha közelebbről megvizsgáljuk a Bocskai-szabadságharc e tényleges vívmányait, éppen azt kell szépítgetés nélkül megállapítanunk, hogy az elért eredmények túlnyomó többsége rendi vívmány, vagyis a feudális uralkodó osztály különböző rétegeinek érdekében álló eredmény volt, s vajmi kevés érdeke fűződött hozzá a szerző által ebben a vonatkozásban is mérceként megtett nép-nek, az elnyomott parasztságnak. A felsorolt vívmányok közül — az ellenreformációs erőszak kétségtelenül nagyjelentőségű megfékezésén kívül — voltaképpen még a két utolsót (ti. az erdélyi fejedelemség megerősödését és a tizenötóves háború megszűntét) lehet olyannak tekinteni, mint amely az egész magyarországi társadalmon belül a „magyar nép számára" is tényleges és maradandó hasznot hozott, de — mint tudjuk — maguk a vallási engedmények is jobbára illúzóriusakká váltak, mihelyt a katolikus klérus Pázmány Péter vezetésével a maga nagyszabású támadását éppen a paraszti érdekeket legközvetlenebbül érintő földesúri kegyúri jog visszaállítására néhány évvel utóbb megindította. A feudális-rendi érdekeknek ez a fiktív össznemzeti érdekként való feltüntetése — sőt részben a népi (tehát paraszti) érdekekkel való azonosítása — szorosan kapcsolódik a monográfia másik hiányosságához, hogy ti. nem eléggé analitikus a Habsburg-dinasztikus centralizáció és az egyes tartományok és országok rendiségének, illetve a kettő egymáshoz való viszonyának, szembenállásának a bemutatásában. Nagy László itt, véleményünk szerint, részben azt a hibát követte el, hogy jóval később jelentkező történeti tendenciákat indokolatlanul visszavetített. A szabadságharc előzményeinek bemutatásakor például már I. Ferdinánd uralkodásának jellemzésénél „az abszolút uralkodói hatalom kialakítására irányuló törekvés"-ről beszél (30. 1.), holott a későbbi osztrák nagyhatalom alapját képező fejedelmi abszolutizmus jelentkezését még a közismerten osztrák nacionalista álláspontot elfoglaló Oswald Redlich is jóval későbbre, az 1620. évi fehérhegyi csata utáni évekre datálja. De ettől eltekintve is, össz-Habsburg viszonylatban ugyancsak nehezen lehetne abszolutisztikusnak tekinteni annak az I. Ferdinándnak a működését, aki 1554-es örökségfelosztásával éppen maga szentesítette hosszú évtizedekre szólóan Belső-Ausztria és Tirol tartományi különállását. A tények gondos mórlegelése nem vezet más eredményre Ferdinánd magyarországi politikáját illetően sem. 18*