Századok – 1962

Vita - A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (I. rész) 206

224 A TÖRTÉNETTUDOMÁNYI BIZOTTSÁG VITi.7A adása alkalmával folytatott vitám érvei. Használta természetesen, amint hivatkozik is rá, a szélesebb nagyközönség számára készülő magyar történeti összefoglalás vonatkozó, általam írt részét, amelynek megírását, hadd utaljak rá, annak idején nagyon is határozottan igyekeztem elhárítani magamtól, nem kevéssé éppen arra hivatkozva, hogy előbb tudományos szinten szeretném kifejteni és megvédeni a kiegyezéshez vezető út és a kiegyezés kérdésében elfoglalt álláspontomat, semminthogy a kétségtelen leegyszerűsítést jelentő népszerűsítő formában mutassam be először. Nem rajtam múlt, hogy a munkálatok általam kívánatosnak tartott egymásutánját nem tarthattam be, aminthogy nem rajtam múlik, hogy most lényegében elvont vitát kell folytatnom. Mindenesetre feltehető, hogy a fentiek kevésnek bizonyulhattak Hanák Péter számára álláspontom teljes átértéséhez, és ez hozzájárult ahhoz, hogy nézeteimet ismertetve fontos pontokon előadásában olyan erőteljes torzításokra került sor, mint amit a politikai vezetőrétegre, ill. a birtokosnemesség és nemesi értelmiségre ható tényezők értékelésének idézésében és a „kivárás" kórdósében referátumában tapasztalnom kellett, ill. szükségesnek találta, hogy álláspontomat további, immár csak általa megteremtett vitapartner, általa alkotott, illetve feltételezett álláspontjával egybefűzze, egybemossa, amint ezt — történeti vitairodalmunkban párját ritkító módon — referátumának, állítólagos „illúziókat" oszlató 6 — 7. lapjain* tette. Mindezért felszólalásomban arra törekszem, hogy a referátum tételeinek vitatása kapcsán áttekinthetővé tegyem saját álláspontomat, és így néhány utalással olyan mozzanatokat is érinteni fogok, amelyek az előterjesztésben nem szerepeltek. Hanák Péter jelen referátumában is vallja (13. 1.) történetírásunknak az „A dualizmus válságának problémái a XIX. század végén" c. ismeretes, magasszínvonalú cikkében legrészletesebben kifejtett s általam teljes mértékben osztott nézetét, hogy a kiegyezés „nem szüntette meg, csak elodázta a Monarchia válságát". Elismeri azt is, hogy „a Monarchia . . . valóban elkerülhetetlenül pusztulásra volt ítélve". Azaz a két tételt egybekapcsolva kimondhatjuk: a Habsburg-birodalomra a kiegyezés elodázó hatása ellenére az elkerülhetetlen felbomlás, független nemzeti államokra hullás várt — mindkettőnk véleménye szerint. A kérdés immár az, vajon a felbomlásnak ezt az elodázását ilyen körülmények között kedvezőnek kell-e tekintenünk a történelmi fejlődós haladó menete ós konkréten a birodalom keretei közé zárt nemzetek, így a magyar nemzet számára. Megítélésem szerint határozottan kedvezőtlennek. Nem egyszerűen valamiféle elvontan általánosító indokból, amely az amúgyis felbomlásra ítéltnek mielőbbi felbomlását — más tényezőknek hátat fordítva — eleve igenli, hanem nagyon is konkrét vonatkozásokat tekintetbe véve. Ebben az esetben ugyanis nem az következett be, amire a gyarmat i népek történetéből ismerünk példát, hogy a nemzeti kérdés, nem kevéssé elodázása folytán is, a haladó társadalmi mozgalmak felerősítőjévé vált, és így — a folyamat két oldalának leegyszerűsített összefüggésére utalok — amivel a nemzeti kérdés elodázása lassította a történelmi haladás menetét, azt esetleg búsásan pótolta az antifeudális, ill. antikapitalista társadalmi mozgalommal való egybefonódása teremtette lendület. A Habsburgbirodalom népei (ós részben, de csak részben hasonlóan a Török Birodalom népei) számára másként adta fel a történelem a leckét. A nemzeti kérdés megoldása számukra nemcsak a birodalmi keretek felbomlasztását jelentette, hanem az elnyomás viszonyai idején egymás között kialakult nemzeti, nemzetiségi ellentéteknek az adott történelmi lehetőségek között minél teljesebb felszámolását is. Történelmi tény, hogy a Monarchia felbomlásának időpontjáig a dualista keretek között élő népek nemzeti ellentéteinek felszámolására vagy akárcsak csökkentésére irányuló minden kísérlet, ha ilyenre egyáltalában sor került, a legteljesebb kudarccal járt, sőt az adott hatalmi viszonyok folytán a nemzeti ellentétek a magyarok és a velünk együttélő más népek között csak éleződtek. A kiegyezés és a Monarchia felszámolása közötti időben egyre fokozódó ellentétek így teljes erővel törtek felszínre 1918-ban ós azt követően. Ennek is szerepe volt annak a tragikus helyzetnek kialakulásában, hogy az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának a Monarchia területén kibontakozó haladó társadalmi mozgalmait a nemzeti kérdés sokkal inkább gyengítette, keresztezte, mint erősítette. Azaz abban, amit a tankönyvvitán úgy jellemeztem, hogy az imperialista hatalmaknak 1918—19-ben a kisebb igazság érveivel sikerült csatasorba állítaniok a szomszéd népeket, szemben a nagyobb igazságért harcoló magyar nép forradalmával. Mindez azonban a Habsburg-birodalom válsága, a nemzeti kérdés megoldatlanul hagyása szempontjából az elodázásnak csak az egyik mozzanata. A másik, nem kevésbé lényeges, hogy a nemzeti kérdés tényleges megoldásának megkezdése tekintetében történelmileg végzetesnek bizonyult késés következett be az európai fejlődéshez, konkréten a német fejlődéshez mérten. A Monarchia területén élő nemzetek * A lapszám-hivatkozások természetesen a referátum eredeti, sokszorosított formában kiadott szövegére utalnak.