Századok – 1961
Történeti irodalom - Lencman; J. A.: A kereszténység eredete (Ism. Bellér Béla) 180
TÖBTÉNETIIBOUALOM 181 jes egykorú forrásanyag birtokában s az összes jelentős modern feldolgozások ismeretében (I. fej.) rendkívül finom, differenciált elemzéssel mutatja ki, hogy a kereszténység keletkezését Vipperrel szemben nem tehetjük oly kései időpontra, mint a II. század második fele, mert a kereszténység a Jelenések, a Didaché, az apostoli levelek tanúsága, egyes papirusz szövegek s Tacitus, Plinius tudósításai szerint már egy évszázaddal előbb is létezett. Az első keresztény hitközségek — a keresztény hagyománnyal ellentétben — nem a palesztinai, hanem a Palesztinán kívüli, minden valószínűség szerint a kis-ázsiai s egyiptomi zsidóság körében alakultak. Hívei fennállásának első századában mindvégig az alsóbb társadalmi osztályokból kerültek ki. A zsidóságot azonban a korai Pál-levelek tanúsága szerint a П. század elejétől egyre inkább háttérbe szorították a „pogányok", úgyhogy a század közepére már ők kerültek többségbe. Ekkor kezdenek beáramlani a keresztéay gyülekezetekbe a gazdagok. Kezükbe ragadják a vezetést, s létrehozzák az egyházszervezetet a püspökök vezetésével. A keresztény gyülekezetek szociális összetételében bekövetkezett eme változás egyrészt erősítette a hatalommal való kiegyezés tendenciáját, másrészt elfogadhatóvá tette a kereszténységet a felső római társadalmi rétegek számára is. Míg a kereszténység keletkezésének periodizációjában Lencman alapvetően eltér Vippertől, az újszövetségi könyvek leszármazásának s időrendjének kérdéseiben Vipper eredményeit fejleszti, finomítja tovább. Lencman elveti Vippernek ait a nézetét, hogy a kereszténység legrégibb iratai a Didaché s Hermas Pásztora, és a Didaché keletkezését a II. század első felére, a Pásztorét pedig még későbbre, a II. század második felére, 180 körűire teszi. Ez utóbbival a magunk részéről nem érthetünk egyet, mert az előző ismertetésünkben idézett Fragmentum Muratorianum a 150-es évekre keltezi ezt a művet, s a püspökség ábrázolása sem teszi szükségessé későbbi idő felvételét. Ezekután a Jelenések marad meg a kereszténység legelső könyvének, amelyet Lencman kimerítően jellemez. Az újszövetségi könyvek második jelentős csoportját az ún. apostoli levelek, köztük elsősorban Pál levelei alkotják. Vipper a Pál-levelek keletkezését egységesen 140 körűire teszi. Lencman ezzel szemben a múlt század végén kialakult tudományos álláspontot teszi magáévá, s három csoportra bontja a Pálnak tulajdonított 14 levelet. Az első levélcsoport keletkezését a II. század első negyedére, a másodikét a század második negyedére, a liarmadikét pedig a század derekára teszi. Ezzel a csoportosítással s időrenddel általában egyetérthetünk. Az első levélcsoport leveleinek már széles körben ismerteknek kellett lenniök a II. század derekán, hiszen Római Kelemen s Antiochiai Ignác levelei leggyakrabban ezekből a „Pál-levelekből" idéznek. (I. Clem. Ad Cor. 32, 2, 34, 8, 35, 5 stb. Ign. Ad. Eph. 16, 1, 18, 1, Ad Trail. 12, 3, Ad Rom. 4, 3 stb.) Tekintélyüket mutatja, hogy Római Kelemen evangéliumnak, vagyis örömhírnek nevezi az első korinthusi levelet. (Ad Cor. 34, 7.) Az evangéliumok keletkezését Lencman a mái- általánosan elfogadott vélemény szerint 160-ra teszi, és sorrendjüket a következőképp állapítja meg: Márk, Máté, Lukács, János. Lencman helyesen polemizál azzal az újabban felmerült nézettel, amely Máté és Lukács evangéliumának a Márk-evangéliumon túlmenő egyezéseit egy másik közös forrásból eredezteti, amely éppen Jézus valóságos életének hiteles adatait őrizte volna meg (29 — 30. 1.). Egy közös forrás feltételezése véleményünk szerint feltétlenül szükséges, de ez a közös forrás nem lehet más, mint a Papiastól említett ún. logion-forrás. (Euseb. Hist. Eccl. Hl. 39. ed. Heinicken.) Ez pedig rekonstrukciójának tanúsága szerint nem több, hanem kevesebb történeti elemet tartalmazott a Márk-evangéliumnál. Hiányzott pl. belőle Jézus szenvedésének, feltámadásának, eljövetelének története. A logion-forrás eredetiségét bizonyít ják egyébként a Nag Hamadi-i (ókori Chenoboskion) leletek is, így különösen az 1959-ben kiadott Tamás evangélium. Az újszövetségi légenda szereplőinek történetiségét illetőleg Lencman Vipporhez hasonlóan lényegében elutasító álláspontra helyezkedik. Azt azonban nem tartja kizártnak, hogy ezek a legendás alakok egyik-másik vonásukban esetleg konkrét történelmi személyekre utalnak, így pl. Jézus alakja a Chirbet Qumran-i — Lencmannal szemben nem föltétlenül esszéus2 —közösségnek hírneves Igazság Mesterére, a Talmud által említett Jézus ben-Sztada avagy ben-Pandira aLikjára (203. J.). Mi Péter ős Pál viszonylatában ilyennek tekintjük az Antiochiai Ignác által említett két, történetinek látszó személyt. (Ign. Ad. Rom. 4, 3.). Egy rövid ismertetés keretében szinte lehetetlen a könyv minden problémáját kifejteni. így csak futólag utalunk több olyan problémára, amelynek Lencman által 2 Ambrogio Dotiini : I manoseritti ebraici del Mar Morto e le origin! del Cristianesimo. Binascita, 1957. 12. sz ei6. 1.
