Századok – 1961

Vita - Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora c. munkájához 138

MEGJEGYZÉSEK RÉVÉSZ IMRE: SINAI MIKLÓS ÉS KORA C. MUNKÁJÁHOZ 145 nak a protestáns vallásügy rendi törvénytervezetét aláaknázni szándékozó akciója ellen az udvarhoz benyújtott tiltakozásukban. Ezzel szemben Sinai akkor, amikor alig néhány hónappal azelőtt a törvényjavaslat ellen tiltakozandó Bécsben járt, határozottan vissza is utasítja Telekinek, őt a főconsistoriális rendszer elfogadtatása által lényegében az államegyháziságra rávenni kívánó tanácsait. És hogy ezt nemcsak taktikából teszi — mely esetben nagyon is ügyetlen taktikusnak kellene őt tartanunk —, hanem meggyőződésből, azt az is mutatja, hogy — közvetve ugyancsak Révész adatainak bizonysága szerint is — ilyenirányban ekkortájt még elméleti elképzelései sem voltak. Az az elvi harc ugyanis, mely közte és Domokoséit között már püspökségének felszámolása után, az ellene indított egyházi per során folyik, s melynek elemzése alapján az ellenfelek egyházigazgatási nézeteit Révész rekonstruálja, Sinai hosszadalmas feleleteivel s nem egyszer hajánál fogva előrángatott érveivel alapjában véve maga is mutatja, hogy itt egyik fél részéről sem előre kidolgozott elvi álláspontoknak harcáról, hanem már egy évtizedek óta lappangó s most kirobbant, nagyon is reális társadalmi ellentót utólagos elvi igazolásának kísérletéről van szó. Amit ezekután Sinai a rendekkel szembefordulva, de az államegyháziság gondolatát is elutasítva meg akar valósítani: a református papság önállósítása s az egyház irányításának általa történő átvétele, az egyházi ügyekben tulajdonképpen egy harmadik erő kialakítását jelenti. Ennek a gondolatnak előképei már valóban felfedezhetők pályája korábbi szakaszaiban: a kollégium anyagi és tanulmányi önállóságáért vivott harcában. Amilyen önállónak ő a professzorok vezette kollégiumi tanár-diákautonómiát képzelte, mintha olyannak kívánná látni, papjai vezetése alatt, az egész magyar református egyházat is. Illuzórikus terv: hiszen még a kollégium autonómiájának biztosítása is csak ideig-óráig volt lehetséges, és a világiakkal vívott harc már korábban is megmutatta, hogy a református egyházat a gazdasági-társadalmi súly nélküli papság (melynek az országrendi képviselet biztosítása sem adott volna nagyobb súlyt) nem sokáig tudhatja megtartani ezen a középúton. S bár ilyen módon ma már láthatjuk, hogy perspektívájában e terv olőtt is végül vagy valóban az államegyházzá válás, vagy a világiak előtti ujabb fegyverletétel állhatott, — hatásában, azáltal, hogy egy a tömegekre kétségtelenül nagy befolyással bíró, s már nem feudális érdekeltségű értelmiségi jellegű társadalmi rétegnek a nemesi és állami, de egyaránt feudális vezetés alóli kivonását célozta, az adott történelmi helyzetben legalább is nem egyértelműen volt negatív. Sőt, hogy e törekvésben az adott viszonyok között valóban volt bizonyos pozitívum is, azt a parasztság állásfoglalása mutatja. Bár Sinaiék az egyházi rend független ülésének szemszögéből állandóan tiltakoznak a parasztoknak való alávetés ellen is (Révész pedig a világiak fogalma alatt néha parasztot és földesurat is összefog), tény, hogy Sinai superintendenssé választásával szemben elsősorban a jobbágy községekből álló, a földesurak részéről tehát befolyásolható egyházmegyék tiltakoznak: ugyanakkor a kétségtelen szabadparaszti privilégiumokkal rendelkező hajduvárosok (melyek különben is állandó viszályban éltek az ügyeikbe mindig beavatkozni kivánó szomszédos vármegyékkel), csak úgy, mint a népes mezővárosokat is magukba foglaló nagykunsági, békési, bihari, szabolcsi esperességek, nem tiltják el papjaikat Sinai követésétől. Bár 1790-ben a nemesség (harcában támogatásukat megszerzendő) törvénybe iktattatta a Hajdú-kerület országrendiségét, a hajdúvárosok mégis nyilván örömmel látták a nemesség befolyásának némi csorbulását, és nem véletlen, hogy Sinai legtovább kitartó hívei éppen ezen területek papjai közül kerülnek ki. (Jogosan ébresztve fel ezáltal a Sinai-ellenes pártban azt a törekvést, hogy az új superintendens választásánál szavazó világiak közül a mezővárosok képviselőit kizárják.) A Sinai híveiként szereplő nagyszalontai papot elűzéssel fenyegető szalontaiakat így nem tehetjük meg a klerikal izmussal szembenálló parasztság típusának, hiszen tudjuk, hogy nekik, kik ekkor már hosszú ideje harcoltak el nem ismert hajdúszabadságukért, éppen Domokoséit és éppen ekkor ígérnek országos nemességet. És pozitív vonást ad Sinai felfogásának véleményünk szerint az a körülmény is, hogy a partiumi és bihari papoknak a papság önállóságát a feudális társadalmi rendbe történő intézményes beépülés: a kollektív nemesítés visszaállítása által biztosítani akaró törekvéseit éppen ő fordítja e feudális irány helyett az értelmiségként való függetlenülés irányába. (Azt, hogy ezek a mozgalmak éppen Domokosék taktikájának eredményeként, mintegy Sinai kezdeményezésének ellensúlyozására, az ő köré gyülekező papi tábor egységének megbontására, s a figyelőmnek mozgalmáról való elterelésére jöttek volna létre — mint Révész magyarázza —, erőltetett és valószínűtlen feltételezésnek tartjuk, már csak azért is, mert maga Révész tudósít arról, hogy e mozgalom előzményei 1785-ig nyúlnak vissza.) E Sinai-féle törekvés egyes, pillanatnyilag pozitíven ható, tulajdonképpen az egyházra befolyást gyakorló mindkét feudális erőt a papi vezetés révén paralizálni 10 Századok