Századok – 1961
Közlemények - Politisz; Janisz: Az osztályok szerepe az 1821. évi görög nemzeti felkelésben 118
AZ OSZTÁLYOK SZEREPE AZ 1821. ÉVI GÖRÖG NEMZETI FELKELÉSBEN 129 NÉPI KÜZDELMEK, PARASZTHARCOK — „KLEPHTISZEK". A törökök az ország megszállását a meghódított területek lakosságának többé-kevésbé aktív ellenállásával szemben hajtották végre. A görög te-ületekkel kapcsolatban tekintetbe kell venni, hogy ezeknek elfoglalása — főleg a szigeteké — hosszú ideig tartott,1 6 és csak 1669-ben, Kréta meghódításával fejeződött be. Meg kell még jegyezni, hogy a Jón-tenger szigetei — Korfu, Kefallénia, Leukasz, Zakinthosz és mások — Velence birtokában maradtak (Velence a napoleoni háborúk után veszítette el őket), s hogy 1684-ben Velence a görög lakosság segítségével visszahódította a Peloponnészoszt, melyet 1715-ig sikerült megtartania. Az első századok görög ellenállására jellemző, hogy külháborúkhoz kapcsolódik. A görögök abban reménykedtek, hogy az idegen hatalmak, főleg Velence, ha nem is szabadságot, de jobb életfeltételeket biztosítanának számukra. Ezek az illúziók általában elég hamar szertefoszlottak, s a népi szólás —- „óvakodj a török szablyától és a velencei zaklatásoktól" — kifejezi, hogyan érzett a nép a velenceiek iránt, akik a kizsákmányolásban rendszeresebbek és a vallási kérdésekben türelmetlenebbek voltak a törököknél. De amikor Velence közeledni látta a növekvő török veszélyt, engedményeket tett a görögöknek, s általában aktív, sőt fegyveres támogatást nyújtott, ha török támadások visszaveréséről volt szó. A Velence által elfoglalt görög vidékek gazdaságilag és kulturálisan jobban fejlődtek, mint a török uralom alatt álló területek. Épp ezért az új hellenizmus gócpontjai lettek, menedéket nyújtottak az üldözötteknek, többek között a klephtiszeknek, s a törökök elleni katonai akciók támaszpontjaivá váltak. Am a XVII. századtól kezdve a kontinentális Görögországban, Peloponnészoszban, Ruméliában, Thesszáliában, Epeiroszban és más vidékeken az ellenállás a törökökkel szemben más, a külháborúktól független formákban is megnyilvánul. A nyomortól, zaklatásoktól, életveszélytől elgyötört parasztok a hegyekbe menekülnek. Fegyvert ragadnak, hogy üldözőik ellen védekezhessenek. „Klephtiszekké" lesznek.16 Ez a tiltakozási és zendülési mozgalom eleinte szórványos volt, majd egyre nagyobb méreteket öltött, amikor a görög „kodzabasik" rendszere kifejlődött, s amikor ezek a paraszt tömegek kizsákmányolását a törökökkel szövetkezve folytatták. A klephtiszek kezdetben szétszórtan élnek, nincs kapcsolatuk egymással, nem hangolják egybe akcióikat, de később csoportokat alakítanak, akcióikat megszervezik, s tevékenységük annyira kibővül, hogy a kontinentális Görögországban a parasztság legszegényebb rétegeinek úgyszólván állandó lázadásává fejlődik. Az ellenállás tehát gyökeresen új módon nyilvánul meg, egy olyan fegyveres, önálló mozgalom formájában, amelynek nemzeti és szociális törekvései vannak, még ha törekvései zavarosak is, s amely a belső erőkre, elsősorban a parasztságra támaszkodik. Amikor a burzsoáziától kiindult újgörög nemzetformálódás előrehalad, a klephtiszekben is kialakul és mind erősebbé válik a nemzeti öntudat. Már nem csupán egy pasa vagy bég ellen harcolnak, hanem a török, a nemzet elnyomója ellen. De harcuk mindvégig egyaránt irányul a törökök és kollaboránsaik, a görög „kodzabasik" ellen. Ezeket a parasztok egy kalap alá veszik a török feudálisokkal. A népdalban a paiasztifjú, amikor anyja nyugalomra inti, e szavakkal válaszol: Belőlem nem lesz „rája", nem leszek törökök szolgája, Nemesek és kodzabasik lábakapcája. Nem várok én csak a tavaszra, fecskék hazaszálltára . . . A tavasz, a szép évszak a klephtiszek számára tevékenységük megkezdését jelentette. Nagyon kemény életük volt: folytonos gerillaharcok, lesbenállás, rajtaütés egyrészt, másrészt menekülés az ellenség üldözése elől, melynek olykor árulás is segítségére sietett. Megvolt a maguk íratlan erkölcsi törvénykönyvük; ez megtiltotta, hogy a szegényektől bármit is elvegyenek, előírta az asszonyok tiszteletét, a kínzás és a halál megvetését. Becstelennek tartották, hogy egy klephtisz szidalmon kívül egy szót is szóljon kínzóihoz vagy hóhéraihoz. Ha találkoztak egymással vagy mulattak, rendszerint olyan halált kívántak egymásnak és maguknak, melyet ,,jó golyó" okoz. Tevékenységük buzdította és lelkesítette a paraszti tömegeket. Számos nagyon szép népdal énekli meg hőstetteiket (néhányat közülük Goethe, Byron és más nagy költők is feldolgoztak). A leigázhatatlan klephtiszt hegyi sashoz hasonlítják, aki dacol a rossz idővel és minden viharral, mint pl. az alábbi allegorikus versben, mely a XVIII. század 18 Lepanto (Naupaktosz) meghódítása 1499-ben történt, Methonié és Koronié 1500-ban, Rhodoszé 1522-ben. A Kikládokat és a Sporádokat 1537-ben foglalták el, Chioszt 1560-ban és Ciprust 1571-ben. " ,,Klephtisz" szószerint tolvajt jelent. A hatalmon levő reakció — akárcsak más történelmi körülmények között — ezzel a becsmérlő elnevezéssel illette a lázongó elnyomottakat. 9 Századok
