Századok – 1960

Tanulmányok - Hozzászólások Molnár Erik előadásához. Ember Győző; Székely György; dr. Horváth Miklós; Ságvári Ágnes; Szabolcs Ottó hozzászólásai; Nemes Dezső zárszava 59

69 ' HOZZÁSZÓLÁSOK MOLNÁR ERIK ELŐADÁSÁHOZ tették. A magyar polgári hadtörténetírással szemben a marxista hadtörténetirodalmunk sokkal pontosabb elemzéssel foglalkozott a stratégiai részletcélokkal. Differenciáltabban határozta meg a hadműveletekben és a harcokban azokat a szakaszokat, amelyeket a harctevékenység jellege, a hadműveleti célok elérése és a harcászati feladatok teljesítése határoz meg. E szempontból ki kell emelnünk az 1604—1606-os függetlenségi harcokat feldolgozó monográfiát, a XI. századi határvédő harcokról és Zrínyi 1664-es téli hadjáratáról szóló tanulmányokat. A másik kérdés, amely a középkorral foglalkozó hadtörténészeink előtt feladatként állt, és meg kell mondanunk, áll ma is: az önálló magyar hadművészet problematikája. A szlávellenes nemzetiségi politika az eszmei indítéka annak, hogy mind a polgári, mind az ellenforradalmi korszak hadtörténetírói tagadták — kevés kivételtől eltekintve, mint például Rosty Zsigmond — a szomszéd népek hadművészetének önállóságát, a szláv és a magyar hadművészet kölcsönhatását. Sőt a magyar imperialista, revizionista törekvések realitását akarták azzal is bizonyítani, hogy a magyar katonai felsőbbrendűséget hangoztatták, azt visszavetítették a középkorra is és önálló magyar hadművészetről beszéltek ott és akkor, amikor nem volt. Marxista hadtörténetírásunk kritikusan felülvizsgálta a polgári hadtörténetírás eredményeit, leleplezte célzatos hamisításait, számos új adatot tárt fel és ezek alapján helyesen mutatott rá a szláv hadművészet önállóságára, a magyar—-szláv kölcsönhatásra. Elsősorban a huszita hadviselési mód hatását elemezte a XV. századi magyar hadművészetre. Alkotóan, adatokkal bizonyítva használta fel Engels megállapításait a középkori magyar, lengyel, cseh és orosz hadviselési módra. Ugyanakkor az egyetemes hadművészet fejlődésének nem sokoldalú elemzése következtében nem egy munkában túlértékelte a magyar könnyűlovasság szerepét a XVII. és XVIII. századi függetlenségi harcokban. Több munka szerzője egyszínvonalúnak tartotta a magyar könnyűlovas portyázó hadviselést az általános európai, de legalábbis az osztrák hadviseléssel. így a kérdésnek nem sokoldalú elemzése következtében akaratlanul is a polgári nacionalizmus szemlélete teret kapott az egyébként értékes munkákban. A feudális magyar hadművészet sokoldalú elemzése még rendkívül sok feladatot ró hadtörténetírásunkra. Számos probléma vár tisztázásra. Csupán két kérdéskomplexumot említek meg, mintegy utalva arra, hogy a feudális magyar hadművészet kérdésének tisztázása még sokirányú kutatást igényel. Egyik a várkatonaság problematikája. Ennek az intézménynek szláv eredetét és szervezetét ismerjük ugyan, de a várkatonaság felszereléséről, funkcióinak részleteiről és arról, hogy lovon, vagy gyalog teljesített-e szolgálatot, jóformán alig rendelkezünk adattal. A fenti probléma szempontjából hasonlóan még tisztázatlan a hadművészet kérdése a török elleni honvédő háborúk végvárharcaiban. Ezeket a kérdéseket már 1954-ben felvetette a hadtörténetírásunk helyzetével foglalkozó tanulmány, de azóta sem történt lényegesnek mondható előrehaladás e téren. Külön ki kell emelnem azonban azt a most megjelenő tanulmányt, mely a középkori hadviselés stratégiáját tárgyalja egyetemes vonatkozásaiban, s ezen keresztül is igyekszik alapot teremteni a magyar könnyűlovas harcmód helyes, nacionalista szemlélettől mentes értékelésére. Az 1703—1711. évi kuruc szabadságharc katonai történetének igaz fel-