Századok – 1960

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 704

KRÓNIKA 705 iskola vagy üzem viszonylatában érdemes folytatni. Borsányi Károly (Budapest) arról beszélt, hogy a munkásmozgalmi hagyományok szakköri felkutatását — ahol erre mód van — a diákok családi-rokoni kapcsolataira is ki kellene terjeszteni. Tibori János (Békéscsaba) a munkásmozgalmi helytörténetírás békéscsabai eredményeit ismertette, különös tekintettel a nagy sikerrel megrendezett helytörténeti kiállításokra. Juhász Imre (Hajdúszoboszló) arról a nevelőhatásról szólt, amelyet a munkásmozgalmi hagyományok az iskolai nevelőmunka egészében jelentenek. Gulya Pál (Balassagyarmat) ismertette saját szakkörvezető tapasztalatait, s rámutatott arra, hogy a jó szakköri munka kiegészíti a KISZ politikai nevelőmunkáját. Bauer Tibor (Sopron) hangsúlyozta, hogy —tekintettel a városban még ma is nagy számban élő retrográd hagyományra — Sopronban kétszeresen fontos a munkásmozgalmi hagyományok ápolása. A vita eredményeit Erényi Tibor, az MSzMP Párttörténeti Intézetének munkatársa, a Magyar Történelmi Társulat titkára foglalta össze. Az első napi délutáni program keretében a vándorgyűlés résztvevői Sopron város nevezetességeit tekintették meg Friedrich Károly vezetésével, majd a soproni Liszt Ferenc Múzeumban felállított Széchenyi-emlékkiállítás megnyitásán vettek részt. Másnap, május 5-én délelőtt a Liszt Ferenc Művelődési Ház nagytermében — mintegy 350 főnyi hallgatóság előtt — került sor a Széchenyi István halálának 100. évfordulója alkalmából megrendezett tudományos ülésre. A Győr—Sopron megyei Tanács nevében Révai Zoltán, a megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja üdvözölte a megjelenteket. Az ünnepi előadást „Széchenyi István és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása" címmel Barta István kandidátus, a Történettudományi Intézet munkatársa tartotta. Bevezetésül az előadó rámutatott arra, hogy a felszabadulás óta eltelt másfél évtized alatt történettudományunk még nem vizsgálta meg átfogóan Széchenyi István életművét, s nem adott határozott, egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy hol a helye Széchenyinek népünk történetében. Fellépésének jelentőségét ugyan általában elismerte, egy-egy alkotása, kezdeményezése is a maga helyére került, de a haladó szemléletű történetírót Széchenyivel szemben óvakodóvá tette egyrészt pályája hanyatló szakaszának sok valóban meglevő negatív vonása, másrészt az a körülmény, hogy egy évszázadon át jobbára e negatív vonások alapján alakja reakciós társadalmi rendszerek eszményévé, a társadalmi maradiság, a haladásellenosség igazolójává, a konzervativizmus korok és társadalmak fölé emelkedő jelképévé vált. Halálának századik évfordulója — hangsúlyozta Barta István — figyelmeztetésként szolgált az elmulasztott kötelességekre: arra, hogy itt az ideje a Széchenyivel kapcsolatos határozott marxista állásfoglalás kialakításának, s hogy ez az állásfoglalás •— éppen azért, mert marxista — csak a tények ós a történeti körülmények szigorú, tárgyilagos és ugyanakkor pártos értékelése útján alakulhat ki. Széchenyi István akkor lépett fel — mutatott rá az előadó —, amikor a történelem Magyarországon kikerülhetetlen szükségszerűségként tűzte napirendre a fejlődés feudális gátjainak eltávolítását és a polgári intézmények létrehozását. Széchenyi történelmi jelentőségének megállapítására az egyetlen helyes és alkalmas mérce tehát csak az lehet, hogy mennyiben szolgálta vagy gátolta eszméivel és tevékenységével ennek a történelmi folyamatnak a megindulását és előrehaladását. A továbbiakban Barta István a magyarországi feudális társadalmi rend válságának elemzéséből kiindulva, Széchenyi „Hitel" című munkájával foglalkozott, számba véve azokat a gyakorlati javaslatokat, melyeket a mű szerzője a válságból kivezető polgári átalakulás elősegítésére tett. Majd a Hitel jelentőségéről szólt. Az elmúlt száz év polgári történetírása — fejtette ki az előadó — gyakran esett abba a hibába, hogy Széchenyi fellépését kiszakította történeti feltételei közül, s a Hitelt a történetformáló géniusz egyedülálló fellángolásaként tüntetve fel, Széchenyivel kapcsolatban „magányos óriás"-ról, az „éjtszaka sötétjében felvilágító fáklyáról" stb. beszélt. Nem kell sokat bizonygatni, hogy a Hitel megírásával Széchenyi nem előzte meg korát, hanem ellenkezőleg, pontosan azt juttatta kifejezésre, ami a kor parancsoló szükséglete volt: a változás szükségszerűségét, elkerülhetetlenségét. Széchenyi 1830 körül azért válhatott a-polgári átalakulás úttörőjévé, mert a feudalizmus bomlása eljutott a végső szakaszába és Magyarország viszonyai megértek az átalakulásra. Az előadó ezután — emlékeztetve Kossuth azon megállapítására, mely szerint Széchenyi a Hitellel „a nemzet legjobbjai gondolatának adott szavakat" - - azt vizsgálta, hogy milyen közvéleményre támaszkodott Széchenyi, amikor művével a nyilvánosság elé lépett. Az eddigi polgári, sőt marxista irodalom sem ment tovább annál — mutatott rá —, hogy egy-két úgynevezett előfutár, elsősorban Balásházy János munkáiban mutatott ki a Hitel javaslataihoz hasonló, s Széchenyitől függetlenül kialakított gondolatokat.