Századok – 1960

Történeti irodalom - The Renaissance 1493–1520 (Ism. Székely György) 409

412 TÖRTÉNETI IRODALOM zott lovagiságban), a századvég megújuló francia történetírását, a flamand városi kultúrát és szervezetét. A párizsi egyetem 1450 utáni itáliai humanista kapcsolatai még nem törhették át a terméketlen skolasztika uralmát, de a század végén meggyökerezett a humanizmus Párizsban. A Zuider-tótól a Rajna völgyén át Svájcig terjedő tájon a devotio moderna mozgalma terjedt, de ez csak laza összefüggéseket mutat a humanizmussal, főleg a pedagógiaival. (Kiemeli a deventeri iskola szerepét.) Ez átvezet az erasmusi humanizmushoz. Fentebb Hay bevezetése Erasmus központi helyzetét (via media) fejtegette az északi evangelizmus és itáliai humanizmus, majd a reformáció és pápaság között. A kulturális fejlődés további gócpontja Baron szerint a városiasodott Dél-Németország: fiatal jogászok, orvostanhallgatók és patríciusok jártak Észak-Itáliában, olaszok gyakran Dél-Németországban. A XV. század második felétől terjedt a történeti kritika is Németországban, fellendültek a matematikai és csillagászati tanulmányok. Ezek után tér rá a fejezet az itáliai humanizmus kezdeteire, a cicerói humanitas szerepére, a tirannusudvarok kulturális funkciójára, a XV. század politikai harcaira, a részállamok erőeltolódására — az itáliai államtudomány és történettudomány fellendülésének fontos alapjaira. De ezek a változások vezetnek el az „udvaronc" típusának és eszményének kialakulásához is Itáliában. A pápasággal és a katolikus egyházzal foglalkozó negyedik fejezetben Aubenas abból indul ki, hogy a XV. századi pápaság szavakban és bullákban — de nem tettekben — az egyházi reformot és a törökök elleni kereszteshadjáratot hirdette. A renaissance pápaság jele a század derekán meginduló új ízlésű építtetés. Aeneas Sylviusszal humanista alkotó került a pápai trónra, utána azonban szemmel látható a pápaság hanyatlása, leplezetlen a nepotizmus. Borgia VI. Sándor uralma éles kontrasztban áll Savonarola szerzetes reformjával. Érthető a nemzeti egyházak létesítésének tendenciája. (Társadalmi gyökereit alig fejtegeti.) Az egyház belső reformjára lépés alig történt, csak II. Julius pápa tevékeny, de jobbára itáliai méretekben és kétséges eredménnyel. A francia király zsinati mozgalomkezdeményezését mindenesetre visszaverte. 1515-ben konkordátum jött létre az új pápa és francia király között. A pápai f iskalitás igényei Franciaországnál is nagyobb elégedetlen- • séget keltettek Németországban (pl. búcsúcédulák ügye) és Angliában. A főpapság — mint katona vagy humanista — elvesztette hivatása szellemi átérzését. Az alsópapság műveletlen és szegény, egy része enngk is züllött volt. Harc folyt a rendek, harc a szerzetesek és világi papság között. A pápaság nem adhatott lökést a reformmozgalomnak, ezt az V. Lateráni zsinat is megmutatta. A török ellen sem lehetett többé őszinte akciót várni a pápaságtól. Az ötödik fejezet a nyugat-európai művelődés és nevelés kérdéseit taglalja 1470 és 1520 között, nem egyszer ismételve a harmadik fejezet mondanivalóját. Weiss az itáliai kulturális fejlődésből indul ki, annak helyi árnyalataira súlyt helyezve. 1500-ig Itáliában 200 kiadást ért meg Cicero, 70-et Vergilius. Az egyetemeken a hagyományos formák és tanok mellett új humanista tudósok jelentek meg. Humanista akadémiák alakultak Nápolyban, Firenzében, Rómában, Velencében. Érdekesen fejtegeti a vallásosság és humanizmus, a latinság és olasz nyelvhasználat keveredését. A szövegkritika (Poliziano : Miscellanea), a klasszika archeológia (Biondo Flavio : Roma instausata c. művét a XVI. század elején egy sor felfedezés és mű követte), a görög tanulmányok fellendültek. Nyomukban járhatott a filozófiai gondolkodás elmélyülése. A platonizmus firenzei fellendülése mellett jelentős Arisztotelész görög szövegének velencei tanulmányozása. Padovában pedig Arisztotelész averroista materialista interpretációját adta Nicoletto Vernia. Itáliában még a héber, arab, sőt a még megfejthetetlen ó-egyiptomi írások is felkeltették egyes kutatók figyelmét. Weiss ezután a többi országokban vizsgálja a humanizmus terjedését. Franciaországban a nominalisták és .realisták harcai sokáig elnyúltak (alább ezt kiemeli Németországnál is). A francia humanizmus kezdeteinél szerepel az utóbb nálunk működött Girolamo Balbi is. Kiemeli a humanista teológus Jacques Lefèvre d'Étaples szerepét. A humanista kutatást a jogtudományba Guillaume Budé vitte be. Angliában a kolostorok és egyetemi teológiai karok makacsul védett művelődési hagyományai mellett a XV. század utolsó negyedében megjelentek az új módszerű grammatikai iskolák s az angol régiségek tudománya. Olaszok járása az udvarban a humanizmus külsőséges terjedését segítette. Több egyetemi és főpapi központban a görög tanulmányok mélyültek el. Ezzel összefügg az orvostudomány fejlődése is. A szerző érdeménél kevesebbet ír Morus Tamásról. Jellegzetes, hogy Erasmust nem mint írót és gondolkodót, hanem mint szövegkiadót értékeli elsősorban. A humanizmus németországi terjedésénél is az olasz kapcsolatból és hatásból indul ki, majd a nyomdászat és az új iskolák szerepéről ír. Bemutat néhány német humanistát és humanista kört. Szembetűnő a történetírás és segédtudományainak humanista erjedése. A mozgalom csúcsára Reuchlint és körét helyezi, objektivista beállításban. Amennyire hiányolnunk