Századok – 1960

Közlemények - Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez 286

ADATOK A DUNÁNTÚLI HAJDÚK TÖRTÉNETÉHEZ 289 hernádnémeti 1., kenyéteni 12., luczi 2., szederkényi 11. pont). Földjüket, házukat szabad tulajdonként bírhatják, adhatják, vehetik, végrendeletileg hagyományozhatják, családjuk azt örökölheti. Néhol az a megszorítás, hogy ha a családfő meghal és nem marad fegyverfogható utóda, a házat, földet becsértékén kifizetik a családnak és más katonát telepítenek a telekre. E ponttal együtt szokott szerepelni a szabad eltávozás biztosítása, bejelentési kötelezettség mellett (csákányi 1., körmendi 3. és 12., hídvégi 2., szepetneki pátens, hernádnémeti 5., kenyéteni 4., luczi 7. és 8., szederkényi 4. pont). Belső önkormányzatuk és bíráskodási fórumaik szabályozása, valamint néhol az őrtállás módjának meghatározása (körmendi 6—7. és 9—10., csákányi 5—8., hernádnémeti 3., kenyéteni 1. és 4., luczi 13., szederkényi 2. és 4. pontok). Ezek mellett helyenként hosszabb-rövidebb időre megkapják a borkimérés jogát, a vámok és mészárszékek jövedelmét. E kiváltságok fejében legfőbb kötelességük, hogy állandóan fegyverfogható állapotban legyenek és parancsra azonnal hadba induljanak. A földesúrnak személyes hűséggel tartoznak. Míg a sajó-hernádmelléki iratok részletesen szabályozzák a hajdúk katonáskodási kötelezettségének módját, a dunántúliak a belső szervezet kérdéseit tárgyalják részletesebben, bár egy Hídvégre vonatkozó katonai regula és összeírás is fönnmaradt. A sajó-hernádmelléki pátensek kifejezetten hajdúkról beszélnek, a dunántúli források ritkán használják ezt a kifejezést, legtöbbször „vitézlő rend, sereg, milites, incolae, fegyverrel szolgáló nép, katonák" megjelöléssel találkozunk. És a Batthyány-birtokokon nemcsak katonáknak, hajdúknak egyes falvakban való megtelepítéséről van szó, hanem a földesúr szolgáló jobbágyait is szabaddá teszi, ha azok Vállalják a katonáskodást. Erre mutat az 1644-ből származó instrukció (3. sz. irat) és valószínűleg ez volt a helyzet az őrségiekkel is. E pátensekben biztosított jogok nem maradtak papíron, hanem a gyakorlatban is érvényben voltak. Ezt bizonyítja az 1646-os körmendi urbárium,10 amely Körmend oppidum és uradalmi központ, valamint a hozzá tartozó Berkifalu, Nádalja, Harasztifalu, Molnárszecsőd, Hidas- és Egyházashollós, Győrvár, Boldogasszonyfalva és Szentiván községek lakosainak összeírását tartalmazza. E lakosok még kötelesek voltak szokványos földesúri szolgáltatásokat teljesíteni, de mind az oppidumban, mind pedig a falvakban sok név mellé odaírták a „katona" vagy „hajdú" megjelölést. A telekhányadok feltüntetése után a „helyhez való" szántóföld és rét holdakban kifejezett mennyiségét találjuk meg, majd egyéb, szabad földek felsorolása következik, szintén holdakban meghatározva, ilyen kifejezésekkel: őstől maradt szántóföld, örök szántóföld, X személytől pénzen vett örök szántóföld, rét, Y-tól zálogban bírt örök föld. A körmendi dézsmaszedőknek adott utasítás már 1640-ben emlegeti az „ott való vitézlő népet",11

de már korábbról, az 1630-as évekből is vannak hasonló adataink. Ezek után az 1650-ben kelt körmendi pátens, úgy látszik, egy már meglevő, kialakult állapotot foglalt rendszerezetten írásba, s csupán az amúgysem nagyon nagy jobbágyi szolgáltatások elengedésével (a későbbi urbáriumok már nem írják össze a lakosság szolgáltatásait) s az elért jogállás írásbeli garantálásával tett pontot egy hosszasabb fejlődés végére. Erre a fejlődésre vonatkozóan az 1630-as éveknél korábbi 10

Batthyány lt. Majorátus. Alm. 1. Lad. 2. No. 46. 11

A körmendi dézsmaszedőknek adott utasítás, a jelen közlésben a 2. sz. irat. 19 Századok