Századok – 1960
Tanulmányok - Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához 180
SZEKFÜ GYULA TÖRTÉNETSZEMLÉLETÉNEK; BÍRÁLATÁHOZ 183 kező magatartásában tehát a Rákóczi-szabadságharc bukásának csak járulékos — a szabadságharc utolsó éveiben szerephez jutott — és nem egyik alapvető, s — az imént említett kettő mellett — mindvégig fő szerepet játszó, belső tényezőjét látta. Helytálló a dualizmus koráról festett társadalmi körképe is, különösen a gentry és a parasztság viszonyának ábrázolása. A parasztság egyre rosszabb helyzetét azonban a birtokos osztály szűkkeblűségén kívül éppúgy az elvi liberalizmusból magyarázta, mint a szerinte nemzetfenntartó középbirtokos osztály hanyatlását, anyagi romlását és a zsidóságnak a magyar gazdasági életben betöltött szerepét is.6 Ez a magyarázat és végkövetkeztetés hibás, reakciós konklúzió. Szekfü itt nem vette figyelembe azt, amire nyugati haladó polgári történetírók a maguk nemzeti történetéről írott, vagy az egyetemes történelem eseményeit tárgyaló politikai- és gazdaságtörténeti műveikben már rávilágítottak, hogy a feudalizmus számos maradványa, elsősorban a nagybirtok, valamint a feudális osztályok politikai vezetőszerepe, amely, főleg az Elbától keletre fekvő polgári államokban észlelhető, olyan társadalmi viszonyokat eredményez, amilyenek nálunk is felfedezhetők. Ezek a körülmények, mint alapvető tényező és függő helyzetünk, mint azt súlyosbító mozzanat okozták a hazai kapitalizmus sajátos fejlődését. íme: néhány példa arra, hogy Szekfü Gyula helyesen feltárt részletösszefüggésekből miként vont le helytelen végső következtetéseket. A példák száma tetszés szerint növelhető. Következtetési eljárása, amelyhez az addigi összefoglalásoknál alaposabb és sokrétűbb tárgyi anyaggal való bizonyítás társult, a szintézis nagy távlatai, az események bonyolult, sokrétű ábrázolási módja, az egész életműből sugárzó hatalmas tudományos felkészültség mind-mind a hitelesség látszatát kölcsönözte műveinek. Ez a hitelesség erejével ható — és szerző meggyőződésétől fűtött, lebilincselő előadásban az olvasó elé táruló — látszatvalóság késztette azután a szakképzett történészek egy részét és az egyetemen szemináriumait hallgató fiatal, leendő történészeket, valamint a tudományos körökön kívülálló érdeklődőket arra, hogy elhiggyék Szekfü írásainak, főleg a legnagyobb hatású Magyar Történet-nek téves — és mint erről még szó lesz — rendre irányzatos, bizonyos határozott politikai célok érdekében megfogalmazott végkövetkeztetéseit is. Nem kerülheti el a historiografus figyelmét az sem, hogy Szekfü Gyula — a szellemtörténeti módszer követőjeként — különösen 1916 óta torzította el a valóságot és magyarázta önkényesen a történelmet, hiszen az uralkodó osztályok érdekeit ekkor már végképpen nem szolgálta a valóság emberileg megközelíthetően hű ábrázolása. Tüzetes vizsgálatot igényelSzekfü tudományos életútjának harmadik, utolsó szakasza is, amely, bár 1933 után kezdődött el, döntő fordulatához csak 1941 őszén érkezett el. Ebben a periódusban Szekfü Gyula eljutott az uralkodó osztályok oldaláról a nép oldalára és ezen a réven — ha nem is ellentmondásoktól mentesen és nem is teljes következetességgel — mégis képessé vált a valóság sokkal hívebb ábrázolására, mint tudományos munkásságának 1916 és 1933 közé eső fő szakaszában: legjelentősebb művei alkotásának idején. Az itt közölt tanulmány nem lép fel a teljesség igényével. Nem vállalkozik arra, hogy bemutassa Szekfü egész életművét. Csupán működésének második és harmadik szakaszával kíván foglalkozni. Még e szűkebb területen belül is csupán azt a néhány fő vonást kísérli megrajzolni, amely ezekben az 6 üo. VII. k. 368—375. 1.