Századok – 1960
Tanulmányok - Fügedi Erik: Az esztergomi érsekség gazdálkodása a XV. század végén - 82
AZ ESZTERGOMI ÉRSEKSÉG GAZDÁLKODÁSA A XV. SZÁZAD VÉGÉN ' 121 korszakát jellemezték, amelyben a pénzgazdálkodás túlsúlyra jutott, amelyben a feudális járadék pénzformája volt döntő, amelyben a földesúr árutermelő tevékenysége még nem indult meg. Az érsek bevételei — akár a földesúri, akár egyházi bevételről volt szó — a jobbágyok által pénzben fizetett járadékból vagy a jobbágyok által természetben beszolgáltatott termények után kapott pénzösszegekből álltak. A feudális járadékkal szemben a földesúri árutermelésnek úgyszólván semmi jelentősége sem volt. Az érsek aliódiumai nem árutermelő, hanem önellátás céljait szolgáló mezőgazdasági üzemek voltak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy az érsek kíséretének lovait takarmánnyal lássák el. A kaszálók szénáját még állattenyésztési célokra sem használták fel, bár erre éppen a Nyitra és Komárom megye határán fekvő birtokok igen alkalmasak voltak, hiszen a XVI. században a marhakereskedők is ezeken a legelőkön pihentették meg Bécs felé hajtott állataikat és a Komárom megyei Gután még a XVIII. században is a széna volt a legnagyobb mennyiségű és legfontosabb mezőgazdasági termény.120 A bevételek felsorolt jellemző vonásainak szükségszerű gazdasági következményeit is megtaláljuk. Az érsekség gazdasági vezetése részéről tagadhatatlanul megnyilvánult az az irányzat, hogy lehetőleg minden természetbeni jövedelmet készpénzben hajtson be. Ennek a törekvésnek azonban nemcsak a jobbágyok helyzete, hanem az egész magyar gazdasági élet is ellentmondott, s az érsekség kénytelen volt a természetbeni jövedelmek egy részét elszámolás formájában átruházni, pénzkímélő forgalmat lebonyolítani. A bevételek struktúrájából fakadó másik következmény is szükségszerű és világos: az érsek jövedelmét semmiféle gondos vagy akár erőszakos behajtással sem lehetett nagymértékben emelni.12 1 Komoly arányú emelést csak kétféleképpen érhetett volna el a földesúr: 1. a már bevezetett járadékok racionális rendezésével, ami a középkori gondolkodás mellett elképzelhetetlen volt és csak a XVIII. században valósult meg; 2. újabb járadékok bevezetésével. Tudjuk, hogy a XVI. század folyamán a feudális földbirtokosok ehhez az eszközhöz nyúltak és 1490-ben az érsekség is ezt az eszközt vette igénybe (taxa extraordinaria). A tizedbérlők típusának vizsgálata fentebb arra a megállapításra vezetett bennünket, hogy az országban a mezőgazdasági termékek áruforgalma a XV. század végén és a XVI. század elején megélénkült, s a hivatali nemesség képviselői és a kisebb egyházi méltóságok fokozott mértékben kapcsolódtak bele a megélénkült áruforgalomba. Az áruforgalomba való bekapcsolódást az érsekség jövedelmének struktúrája is lehetővé tette, elsősorban a természetben beszolgáltatandó tizedek terén. A számadáskönyvekből mégis ellenkező kép bontakozik ki. Az érsekség egyáltalában nem gondolta gabonakereskedelemben való részvételre, s a természetben behajtott pozsonyi bortizedekből is csak 60% került piacra, a többi saját fogyasztásra szolgált, tehát a nagymennyiségű bornak is jelentős részben önellátás volt a feladata. Az értékesített 60% a feudális nagybirtok értékesítésének hagyományos útját követve a király (a legnagyobb fogyasztó) és az uradalom falvainak jobbágysága (kényszervásárlás) felé került eladásra. Ha az elért nyereségből még leszámítjuk azt az összeget, amelyet az érsekség borvételre költött, akkor azt látjuk, 120 Komárom megye (Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Borovszky S.) 69.1. 121 A behajtás elég pontos lehetett, amint azt az állami adóbehajtással való összehasonlítás mutatta, 1. fentebb.
