Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - Beszámoló S. Vince Edit kandidátusi disszertációjának vitájáról 955

KUüNIKA 959 A radikális szocialisták közeli forradalomra építettek, forradalomelméletük tudománytalan volt, s így nincs igaza a szerzőnek, amikor arról szól, hogy hűek maradtak a proletárforradalomról szóló marxi tanításhoz. Nem értett egyet Ránki György a nemzeti demokrata ellenzéki csoport értékelésével sem. Ránki György felfogása értelmében — ellentétben a szerző álláspontjával, mely szerint e csoportnak, noha semmi köze sem volt a marxizmushoz, vagy annak lassallei eltorzításához, minden retrográd vonása ellenére megvolt az az érdeme, hogy ébrentartotta a munkásmozgalomban a nemzeti függetlenségi harcok hagyományait, kapcsolatot teremtett 1848 és a munkásmozgalom között, — itt egy olyan burzsoá áramlatról van szó, mely nem tekinthető a munkásmozgalom részének. A nemzeti demokraták célja és szerepe nem az 1848 és a munkásmozgalom közötti kapcsolat megteremtése, hanem ellenkezőleg, azok szembeállítása volt. A fentebbi problémával kapcsolatban S. Vincze Edit hangsúlyozta, hogy a 80-as évek munkásmozgalmának története — beleértve a különféle frakciókét is — feltáratlan. ő sem lépett fel azzal a szándékkal, hogy végleges képet rajzoljon róluk. Fenntartotta azonban azt az álláspontját, hogy a radikális csoport nem volt anarchista, noha nem volt marxista sem. A radikálisok ugyanis az egyéni terror elutasítása mellett elfogadták a polgári demokratikus célkitűzésekért indított harcot, s tevékenyen vettek részt a munkásmozgalom szervezeteinek kiépítésében is. „Hangoztatták, hogy a kapitalista társadalmi rendszert csak »nemzetközi népforradalom« döntheti meg. Ez az állásfoglalás valóban nem tette a radikálisokat marxistákká, de véleményem szerint elhatárolta őket az anarchistáktól." A radikálisok nem voltak marxisták, de közelebb álltak a marxi tanításokhoz, mint a többi ellenzéki csoport vagy az általános munkáspárt többi vezetői. Nem voltak pontosan körülhatárolható nézeteik, de mind Ausztriában, mind Magyarországban ők váltak az osztályharcos csoport vezető tagjává, s a legkövetkezetesebben tették magukévá a II. Internacionálé helyes célkitűzéseit. „Ezért foglaltam el azt az álláspontot, hogy a kezdeti időszakban mutatkozó — és általam a disszertációban is elismert — hibáikat nem kell eltúloznunk, különösen nem a munkásmozgalomnak e kezdeti körülményei között, s észre kell vennünk szereplésükben azt a pozitív magot, amely képessé tette ezt a csoportot arra, hogy haladó szerepet töltsön be a magyarországi munkásmozgalomban." Ugyancsak nem értett egyet S. Vincze Edit azzal az értékeléssel, melyet Ránki György a nemzeti demokrata csoportról adott. „Kétségtelen, hogy a nemzeti demokrata mozgalom nem tekinthető a szocialista munkásmozgalom részének — magam sem tekintettem soha annak. De véleményem szerint része a munkásmozgalomnak nemcsak azért, mert résztvevői munkások voltak, hanem azért is, mert a munkásoszt ály egy rétegének, az elmaradott , öntudatlan, burzsoá befolyás alatt álló, főként kisipari munkások spontán antikapitalista törekvéseit fejezte ki és a mozgalom egészét tekintve a kezdeti időszakban nem volt a burzsoázia tudatos szocialista-ellenes törekvéseinek szintén tudatos kiszolgálója." Ránki György ugyanis nem tesz különbséget e csoport vezetőrétegének megítélésében 1889 előtt, amikor még nem voltak a burzsoázia tudatos kiszolgálói és 1889 után, amikor a rendőrség a mozgalmat nyíltan támogatta és szolgálatába állította. A fentiekhez hasonlóan lényeges kérdést vetett fel Ránki György akkor is, amikor a pártvezetésben végbement gyökeres fordulat, az opportunizmus elhatalmasodásának a disszertáció nyújtotta lezárulását, az 1886-os határt kérdőjelezte meg. Azt ő is elismerte, hogy a fordulat kezdetét 1895-ben állapíthatjuk meg, de az 1897-ben a mozgalom ellen indított terror is arra mutat, hogy a folyamat csak 1898 tavaszán zárult le. S. Vincze Edit azonban válaszában kifejtette, hogy az 1897—98-as terrort nem a pártvezetés magatartása váltotta ki, amely híven teljesítette a kormánynak tett Ígéreteit, hanem az, hogy a pártvezetés nem volt képes lefékezni a tömegmozgalmat. „A szociáldemokrata párt opportunista vezetősége így nem tudta megakadályozni a munkások heves osztályharcát, sőt békülékeny politikájával a forradalmi agrármozgalmak vezetését egyenesen kiengedte a kezéből : példa erre Várkonyi pártjának megszerveződése és az 1898-as földosztó mozgalom. Nem a szociáldemokrata párt vezetősége 1897—98-as aktív munkájának, hanem a párt vidéki szervezetei, alsóbb funkcionáriusai, az öntudatos, egyszerű munkások és szegényparasztok tevékenységének volt köszönhető az 1897—98-as mozgalom. A kormány, látván addigi taktikájának sikertelenségét, ismét az erőszak eszközeihez folyamodott, amely nemcsak a vidéki funkcionáriusokat, hanem a szociáldemokrata párt központját is érte, nem azért, mintha ott a vezetés még mindig az osztályharc alapján folyt volna, hanem azért, mert a pártvezetőség a kormány számára használhatatlannak és lojalitása ellenére is veszélyesnek bizonyult." A pártvezetés ekkor kétarcú politikát folytatott — mondotta —, a kormány irányában lojális, a tömegek felé osztályharcos hangot használt. A kormánynak azonban még ez a kevés harci szellem is sok volt. A disszertáció vitája során tehát az érintett évek munkásmozgalmának fő kérdései vetődtek fel. S ha minden kérdést nem is tekinthetünk lezártnak, a vita kétségtelenül