Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Krónika - Beszámoló a Tanácsköztársaság 40. évfordulójára rendezett tudományos ülésszakról (L. Nagy Zsuzsa) 697

.706 KRÓNIKA Tanácsköztársasággal kötendő szövetség beláthatatlan perspektívákat nyújtana a német nép számára. Majd ismertette a német kommunista sajtónak azokat a cikkeit, amelyek a magyar proletárdiktatúra bukása után síkraszálltak a Tanácsköztársaság védelméért, tiszta emlékének megőrzéséért, s agitáltak a menekültek támogatása mellett. Ezután Pamlényi Ervin, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa „A Magyar Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáról" címmel tartott előadást.* Utolsó előadásként Emil Tersen egyetemi tanár, a Francia Kommunista Párt történeti bizottsága tagjának ,,Αζ antant (jőleg Franciaország) és a Magyar Tanácsköztársaság" c. referátumát ismertette l'aulette Charbonnel egyetemi tanár. E. Tersen ugyanis betegsége miatt nom vehetett részt az ülésszakon. Bevezetőben foglalkozott az 1919 tavaszára kialakult helyzettel, azzal a ténnyel, hogy a háború már hónapok óta végetért, de még egyetlen békeszerződést sem írtak alá, hogy a szövetséges hatalmak között számos ellentét merült fel. „1917 októbere óta — mondotta — közös félelem akadályozta meg az ellentétek kirobbanását: a világban már van egy szocialista állam s ez példaképül és reménységül szolgál a dolgozó tömegek számára." Bár a szövetséges hatalmak féltek a közép-európai forradalmi mozgalom továbbterjedésétől, mégsem tudtak egységesen cselekedni. A szövetségeseknek a Magyar Tanácsköztársasággal szemben kialakult álláspont ját elemezve rámutatott arra, hogy Franciaországban e tekintetben éles ellentétek voltak. A katonai körök (Franchet d'Esperay) azonnali fegyveres intervenciót sürgettek, míg a polgári hatalom (Clemenceau) látta azokat a jelentős nehézségeket, amelyekbe a mozgósítás ütköznék. Az antant hatalmak és a Magyar Tanácsköztársaság viszonyát vizsgálva E. Tersen három szakaszt különböztetett meg. A március 19. — április 15. közé eső szakaszt a megfigyelés jellemezte megállapítása szerint, bár a nagyhatalmak ekkor sem voltak passzívak. Bejelentés nélkül gazdasági blokádot szerveztek a Tanácsköztársaság ellen, „remélve, hogy az ínség összetűzéseket fog eredményezni és ez majd alkalmat ad a beavatkozásra". Majd Budapestre küldték Smuts tábornokot, aki különböző ígéreteket tett a Forradalmi Kormányzótanácsnak. Ezeket azonban „úgy lehet értékelni, mint csapdát" — hangsúlyozta az előadás. Az április 16. — július 6-ig terjedő idő a közvetett beavatkozás korszaka volt. Az antant nyomást akart gyakorolni a Tanácsköztársaságra — mondotta —, s ezért két eljárást alkalmazott. Elnézte, hogy a szomszédos országok hadműveleteket folytassanak a Tanácsköztársaság ellen, hogy ellenforradalmi kormány elemei jöjjenek létre a fennhatósága alá tartozó területeken. Mindez, hangsúlyozta, arra a hamis feltevésre épült, hogy a proletárdiktatúrának nincs bázisa Magyarországon. Elmondotta, hogy az intervenciós csapatok a szövetséges hatalmak ellenőrzése, irányítása alatt álltak: Bukarestben Berthelot adott utasításokat, Belgrádban Troubridgenak, a dunai angol slottila parancsnokának volt döntő befolyása, s a csehszlovák csapatok Pellé parancsnoksága alatt állottak. A Magyar Vörös Hadsereg katonai sikerei után a nyugati kapitalista körök a „legrosszabbtól" tartottak, s beavatkozásra sürgették az antant vezetőit. így került sor a nyugati hatalmak közvetlen beavatkozására, amelynek kezdetét E. Tersen a június 7-i Clemenceau-táviratban jelölte meg. Ezt a táviratot továbbiak követték, amelyek megfenyegetve a Tanácsköztársaságot, az északi területek kiürítését követelték. Jellemző az antant szavahihetőségére, hogy különböző ígéretei ellenére június 11-én ismételten megállapította Magyarország határait, s ezt a magyar kormány meghallgatása nélkül tette. Mint ismeretes, a román csapatok nem ürítették ki a Tiszántúlt, ezzel szemben az antant július 11-én haditervet kért Foch marsalltól, újabb katonai beavatkozásra gondolva. A tiszai román—magyar hadmüveletek idején nyíltan nem avatkozott be, csak július 26-án nyilatkozott meg, amikor már bizonyos volt, hogy a Tanácsköztársaság csapatai vereséget szenvednek. Befejezésül összefoglalta az antant magatartásának főbb jellemzőit, majd áttekintette a két világháború között keletkezett francia irodalmat, amely a Tanácsköztársaságot rágalmazta, történetét elferdítette. Hangsúlyozta, hogy a kommunista történészek feladata az igazság feltárása, mert „a mi dicsőséges Párizsi Kommününket ugyanaz a sors érte, mint a Magyar Tanácsköztársaságot, ugyanazokkal a gyilkosságokkal, ugyanazokkal a hazugságokkal szennyezték be". * Minthogy az előadás teljes szövege megjelent a Századok 1959. évi 1. számában, ismertetésére itt nem térünk ki.