Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Történeti irodalom - Sieber; Eduard: Kolonialgeschichte der Neuzeit (Ism. Agárdi Ferenc) 650

652 TÖRTÉNETI IlíODALOM tást a „felületi" terjeszkedés váltotta fel. A nagy gyarmati területek azután megfelelő éghajlati viszonyok esetén bőven adtak helyet a európai kivándorlóknak. A vallásipolitikai, vagy gazdasági okból új hazát keresők így főleg Észak-Amerikában, Dél-Afrikában és — kezdetben kényszerítve — Ausztráliában hazai mintájú oiszágokat alapítottak. Csak idő kérdése volt, hogy ez új államok mikor függetlenítik magukat teljesen a (mostoha) anyaországtól. A példát az észak-amerikai tizenhárom állam szövetsége mutatta meg arra, hogy miképp kell minél teljesebb önkoimányzatot, majd fegyveresen a függetlenséget kivívni. A csupán az anyaország szempontjait figyelembe vevő merkantilizmus helyébe lépő fiziokrata felfogás, Adam Smithék szabad gazdálkodási iskolája és nem utolsósorban a felvilágosodás ideológiája aláásta a többé-kevésbé labszolgatartáson alapuló ültetvénygazdálkodást. A francia forradalom és Napóleon háborúi következtében teljesen válságba kerültek az ültetvények. Egyre több helyen szabadultak fel a rabszolgák, a franciák elméletben elismerték az emberek egyenlőségét, az Egyesült Államok több állama megtiltotta a rabszolgabehozatalt, sőt egyesek megszüntették a rabszolgaságot. A fejlődéshaszonélvezője Anglia lett, amely a szárazföldi zárlattal tönkretette a vetélytársak ültetvény-gazdálkodását, a tengeri uialom megszerzése után pedig a rabszolgahajók elfogását a „nemzetközi erkölcs őrének" álarcában, álszent módon önzetlen érdemként kürtölte világgá. A „tengerek rendőre" mindenesetre an a használta fel flottafölényét, hogy konkurrensei gyarmatait, magához ragadja. Mialatt a napóleoni korszakot követően az Űj Világ spanyol gyarmatai kivívták függetlenségüket, a gyarmatosító hatalmak figyelme a Csendes-óceán felé foidult. A végtelen kiterjedésű Kína, melynek császára még a XVIII. század végén szembeszállhatott az angol királlyal, száz évvel később gyaimatosító államok osztozkodási, területévé vált. Az óriási konc feletti vetélkedést, a Mennyei Birodalcm megalázását és kiiablását a szerző részletesen és tárgyilagosan adja elő. Kína sorsának alakulása, az Ázsia határtalan térségeiért folytatott versenyfutás már az imperializmus korszakába vezet át. És idetorkollik Afrika kikutatásénak és gyarmati felosztásának története is, melyet a könyv íiója ugyancsak kimerítően ismertet. Angliának, „a világ műhelyének", mely a tengerfeletti uialcm megszerzése után egy új gyarmatbirodalmat épített fel, csakhamar az iparossá vált ifjabb vetélytársak gyarmatosító étvágyával kellett megküzdenie. Sieber aria is kitér, hogy a gyajmati viszálykodás hogyan hatott vissza a hatalmak külpolitikájára és hogyan fokozta a háborús veszélyt. A könyv utolsó fejezetei ennek az új és nagyjelentőségű küzdelemnek a részleteit tartalmazzák. Sajnos hiányzik belőlük a gyarmatok szerepe a kialakult tőkés világgazdaságban, a gyarmatok termékeinek jelentőségére történő utalás. A „kőolajháborút" ugyanúgy hiába keressük, mint a különböző femekért és más nyersanyagért folytatott viaskodás állomásainak megmutatását. Az, hogy milyen hatással volt a gjar mátok fejlődésére a gyakorta rájuk kényszerített monokultúr a s ennek világgazdasági kihatásai, ugyancsak hiányzanak Sieber művéből. Az első és második világháborúról és az 1914-től eltelt negyedszázadról azonban még a vázlatnál is rövidebben beszél. Az 1917-es orosz forradalomról, mint „Oroszország összeomlásáról" csak egy fél sora van; a forradalomnak a gyarmatok függetlenségi harcára való kihatásáról még ennyi sem. Azt azonban megállapítja, hogy a gyarmati uralom alapjai megrendültek és a kolóniák kiskorúságban tartott népei egyenjogúságot követelnek. Sieber könyve tehát csak mint a gyarmatosítás történetének tára, tényközlések gyűjteménye használható. A belső összefüggésekre, törvényekre alig tér ki. Ilyenekre a szövegben gyéren utal, a XIX. század végétől kezdve minden állásfoglalástól óvakodik és a gyarmati uralom befellegzéséről szóló elégikus megállapítását is csupán egy-két mondatban nyilvánítja. Álláspontja nem a tárgyalt anyagból szervesen, hanem az előszóból adódik, amely egyébként ugyancsak szűkszavú. Másfelől ennek a többnyire lexikális rövidségű és tömörségű előadásmódnak jó oldala világossága, közérthetősége, a mondanivalók szabatos kifejezése. A jó stílus azonban nem pótolhatja a periodizáció hiányát, melyet magának az olvasónak kell megszerkesztenie a csupán időbeli sorrend és hatalmi helyzetek szerinti főbeosztások helyett. A könyvet rövid irodalmi bibliográfia, időrendi tábla és névmutató egészíti ki. AGÁRDI FERENC