Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Sturminger; Walter: Bibliographie und Ikonographie der Türkenbelagerungen Wiens 1529 und 1638 (Ism. Benda Kálmán) 662 - A vajdasági történetírás tíz éve (Löbl Árpád) 616

617 TÖRTÉNETI IlíODALOM sítás és az állítólagos magyar „kultúrfölény" szemszögéből nézték a szerbek történetét. A magyar történetírók — s egyes németek is — mégis inkább megpróbálkoztak a Vajdaság gazdasági és társadalmi szerkezetének feltárásával, bár ezen a téren sem Szentkláray, Iványi vagy Dudás, sem Milleker vagy Vanicek nem jutott el komolyabb eredményekig. Mindez természetesen nem véletlen. A szinte egyetlen vajdasági szerb történetíró, aki hozzányúlt a gazdasági és társadalmi problémákhoz is, Vasa Stajic maga is megállapította, hogy a történelem nemcsak tudomány, hanem harci fegyver is, s a szerb polgár elsősorban azt várta történetíróitól, hogy nemzeti felszabadító harcai számára megfelelő ideológiai fegyverekkel lássák el. Ezért nem érdeklődött a vele együttélő többi nép története iránt, ezért nem vette, nem vehette tudomásul saját népének belső osztályellentéteit. A nemzeti mozgalom és szabadságharc által igényelt nemzeti egységfrontot a polgár természetesen nem mint osztályegyüttműködést, mint felülről vagy alulról kiépített népi, esetleg pártösszefogást igenli, hanem — saját osztályérdekeinek megfelelően —- természetesnek tartja, mert csak egységes nemzetet lát és vesz tudomásul még a két világháború közti Jugoszlávia finánckapitalisztikus rendszerében is, éppúgy, mint korábban, amikor ez még jórészt indokolt volt, a Dositej Obradovicok idejében. Ami a módszert illeti, a régi polgári történetírás kezdetben a nemzeti romantika múltat idealizáló szemléletét követte, majd egyre inkább áttért az ún. „kritikai iskola" pozitivizmusára, amely a romantikával szembeszállva új iskolát teremtett, a tényekre támaszkodva, s hitelesen dokumentált eseménytörténetet nyújtva, természetesen a polgári világszemlélet keretei közt. Az egykori magyar és német irodalom módszereire — úgy érzem — nem szükséges itt kitérnünk. A már említett helyi kutatókon kívül Márki Sándort, Ágoston Pétert és Acsády Ignácot kell kiemelnünk, habár mások is (Kállay, Thim) foglalkoztak vajdasági témákkal. Ilyen előzmények után még rengeteg tennivalója maradt a vajdasági történetírásnak a felszabadulás után. A kérdés az volt, hogy a meglevő történész-gárda meg tud-e felelni a hatalmasan megnőtt feladatoknak, és -— hogy mikorra tud megfelelni. Az első években a romokban heverő ország újjáépítésének és a szocializmus építésének feladatai minden erőt igénybe vettek, hiszen a négyéves harc és megszállás nemcsak az anyagi javakban végzett borzalmas pusztítást, hanem valósággal megtizedelte az ország lakosságát, értelmiségünket is. Az első években történelmet kellett csinálni, s ezért nem maradt időnk történelmet írni. Az utóbbi 8—10 esztendő termését áttekintve, feltesszük tehát a kérdést : mennyit tudtunk eddig elvégezni a történészgárdánkra váró feladatok közül ? Néhány szót kell szólnunk a káderkérdésről is. A régi Jugoszlávia idején igen kevesen voltak olyan marxisták, akik itt-ott történelemmel is ráértek foglalkozni. A marxisták az illegális korszakban, a η égj· éve s Népi Felszabadító Háború és forradalom, majd az újjáépítés időszakában, a politikai és fegyveres harcok közben csak a legritkább esetben foglalkozhattak tudományos munkával is. A neves és tapasztalt polgári történetírók viszont nem ismerték a marxizmust, a beléjük idegződött világszemléletük és életkoruk miatt sem voltak képesek elfogadni, magukévá tenni a történelmi materializmus tudományos módszerét. Ilyen körülmények között az új, fiatal marxista káderek megjelenése előtt, amíg a régi, polgári történészek játszottak vezetőszerepet történettudományunkban, természetesen nem is várhattunk a mi