Századok – 1959

ÉVES TARTALOMJEGYZÉK - Tanulmányok - Nemes Dezső: A Magyar Tanácsköztársaság történelmi jelentősége 1

30 ' NEMES DEZSŐ lyásolta az a harc, amelyet a Magyar Tanácsköztársaság, mint az európai forradalom közép-európai erődje, az antanttal s a szembenálló szomszédos tőkés országokkal vívott. A Tanácsköztársaság forradalmi politikája nem háborús politika volt, hanem a békéért, fennállásának elismeréséért és a békés alkotó munka lehetőségéért küzdött. Szüksége volt erre, hogy megszilárdítsa a tanácshatalmat, hogy megindulhasson a gazdasági felemelkedés útján. A kulturális felemelkedés útján már elindult, mégpedig a nagy gazdasági nehézségek ellenére is igen jelentős léptekkel. Ε lehetőségek kiharcolása nagy sikere lett volna a forradalomnak egész Közép-Európában, megszilárdította volna a középeurópai forradalom dunavölgyi erődjét. A tanácskormány számolt azzal, hogy Szlovákia még a közép-európai forradalmak polgári demokratikus szakaszában a nemzetileg vele rokon Csehországgal lépett államközösségbe. Nem kívánt háborút indítani Szlovákia „visszaszerzésééit" és a nagy román többségű Erdély „visszaszerzéséért" sem. A tanácskormány elismerte Horvát-Szlavónia elszakadását és Szerbiával való egyesülését az új jugoszláv állam keretében. Tényként elismerte a Bácska és Bánát szerb—román megszállását, s átmenetileg a Pécsvidék szerb megszállását is. Békeszerződés keretében kívánt rendezni minden kérdést, így a határok kérdését is és az idegen csapatok kivonását az ideiglenesen megszállt területekről. Békekonferencia összehívásáért küzdött, de lépéseket tett a forradalmi honvédelemre a várható imperialista támadással szemben. A Tanácsköztársaság kikiáltása előtt az osztrák burzsoázia már előállt azzal a követelésével, hogy Burgenlandot — amelyet itt akkor Nyugat-Magyarországnak hívtak — Magyarországtól vegyék el és csatolják Ausztriához. Az antant nagyhatalmak a két legyőzött ország között 1918 novembere után támadt területi vitában még nem döntöttek. Kárpát-Ukrajnára is bejelentették igényeiket különböző igénylők. Jelentkeztek a cseh imperialisták, akiknek nem volt elegendő, hogy a csehekkel nemzetileg rokon Szlovákiát, a „rokoni" jogon és természetesen tiszta „rokoni szeretetből" az állam egyesítése révén a maguk uralmának vetették alá. (Meg kell persze jegyezni, hogy a cseh uralom elviselhetőbbnek bizonyult, mint a magyar földbirtokosok és tőkések régi uralma, de egyenjogúságot Szlovákiának a cseh imperializmus sem adott és nem is adhatott.) A cseh imperialisták mellett nem kisebb hangerővel jelentkeztek a lengyel imperialisták is, akik hatalmukba kerítették az ukránok lakta Galíciát, amellyel az ugyancsak ukránok lakta Kárpát-Ukrajna nemzetileg azonos s területileg határos is. Jelentkeztek emellett a román imperialisták is, akiknek nem volt elég sem az Erdély feletti uralom megszerzése, sem Dobrudzsa, sem Beszszarábia, sem Bukovina. Kellett volna nékik még Kárpát-Ukrajna is, vagy legalábbis részesülni akartak belőle. A győztes imperialista nagyhatalmak e három szövetségese a Kárpát-Ukrajna feletti vitát egyelőre sem fegyvereik erejével nem tudta eldönteni, sem a nyugati nagyhatalmakkal történő megállapodással nem tudták dűlőre vinni. Ebben a konkrét helyzetben a Tanácsköztársaság kormánya feltétlenül helyesen tette és kötelességét teljesítette, hogy nem „mondott le" sem Burgenlandról, sem Kárpát-Ukrajnáról, nem mondott le ama jogáról, hogy Burgenland és Kárpát-Ukrajna munkásai és szegényparasztjai részére is biztosítsa a felszabadulást a tőkés—földbirtokos uralom alól, elősegítse a