Századok – 1958

Történeti irodalom - Taylor; F. J.: The Unites States and the Spanish Civil War (Ism. Jemnitz János) 879

' TÖRTÉNETI IRODALOM 881 külpolitikája nem tudott elmozdulni a holtpontról. F. J. Taylor könyvéből világos képet kapunk arról, hogy az Egyesült Államok külpolitikája különböző erőtényezők mérkőzése közben alakult ki, amelyek az elnök állásfoglalásánál minden esetben nagy szeiepet játszottak. Az erők játékát Taylor a következőkben körvonalazza : Az ameiikai nép többsége passzív, semleges álláspontot foglalt el a spanyol harcoló felekkel szemben, de mindig sokkal nagyobb rokonszenvet tanúsított a köztársasággal, mint Francoval szemben. Az évek múlásával, ahogy a hírek lassan eljutottak az egyszerű amerikai emberekhez, azok mindinkább a köztársaságiak felé fordultak. A Gallupdntézet jelentése szerint 1937 februárjában az amerikaiak 22%-a a köztársaság, 11%-a Franco és 67%-a a semlegesség mellett szavazott, 1938 decen. berében pedig 46%-a szava/ott a köztáj sasag, 14% Franco mellett és 40% volt közömbös (137. 1.). A kormány benemavatkozási, embargo politikáját tehát állandóan bírálták és a tömegek nyomást gyakoroltak rá. De a tömegek nyomása a hivatalos külpolitikában nem érvényesült, bár az ameiikai szellemi és politikai élet számos kiválósága sürgette F. D. Rooseveltet, hogy a nvüt olasz—német intervencióra való tekintettel adja fel az embargo politikát. (Taylor hosszú oldalokon át ismerteti a különböző memorandumokat, valamint az aláírók névsorát.) Ez a tömegnyomás különösen 1938 végén fokozódott, amikor kibontakozott Franco nagy általános támadása a katalán területek ellen, és amikor a benemavatkozási polit ika feladásával még meg lehetett volna menteni a köztársaságot. Több szenátor ilyenirányú beadványa mellett az Egyesült Államok volt külügyminisztere, H. L. Sampson is nyílt levélben indokolta meg az embaigo feloldásának szükségességét — amerikai szempontból is. A tömegnyomás, az értelmiségi memorandumok, a különböző kísérletek azonban mind hiábavalók voltak, eredménytelenek maiadtak. Mi volt a sikertelenség oka ? Részben a demokratikus erők szétforgácsoltsága. Szervezett erőként csak a kommunista ós szocialista párt lépett fel a spanyol nép érdekében. Az AFL már elmulasztotta a világos állásfoglalást (amiéit 1946-ban sajnálkozását fejezte ki, de akkor már késő volt). Több ideiglenes szervezet alakult a Spanyol Köztársaság megsegítésére, de ezek az amerikai politikai életben nem képviseltek önálló, átütő erőt, bár a demokratikus rétegek szándékát beszédesen bizonyították. Ugyanakkor igen tekintélyes szervezett erő lépett síkia a spanyol fasiszták mellett — az ameiikai katolikus klérus. F. J. Tavlor megállapítja azt, hogy a spanyol fasiszták főtámasza az Egyesült Államokban a katolikus klérus volt, és hogy F. D. Roosevelt részben azért nem fogadta el az embargó feloldását szorgalmazó javaslatokat, mert a választásokia való tekintettel nem akarta még jobban kiélezni viszonyát a jelentős tömegeket befolyásoló klérussal (186. 1.). De nem a katolikus klérus volt az egyedüli erő, amely megakadályozta a spanyol köztársaság megsegítését. Ugyanebben az irányban hatott, hogy Anglia és Franciaoiszág már elfogadta a benemavatkozási politikát, s ezzel kész helyzet elé állította az Egyesült Államokat, ha ehhez hozzá is kell tenni, hogy ez az állásfoglalás l&36-ban az USA helyeslésével találkozott. Nagy szerepet játszott a hagyományos ameiikai izolációs politika is. Az amerikai politikusok túlnyomó többsége, köztük F. D. Roosevelt is ebben az időben még azt hangsúlyozta, hogy nem szabad háborúba bonyolódni, az euiópai ügyekbe beavatkozni (lásd Roosevelt 1936 augusztusi beszédét. 44. 1.). Meg kell jegyezni, hogy F. D. Rooseveltnek ennél az állásfoglalásánál az is szerepet játszott, hogy nehéz küzdelmet folytatott különböző belső reformintézkedéseinek keresztülviteléért (41.1.). Végül a benemavatkozási politika szilárd bázisát alkotta a külügyminisztéiium törzskara, elsősorban maga Cordell Hull külügyminiszter, valamint Willitm C. Bu.litt páiizsi és Joseph P. Kennedy londoni követ. A kormány külpolitikájának a kabineten belül volt ugyan egy demokratikus ellenzéke (ide tartozott H. Morgen!hau pénzügy-, Ii. Ickes belügy-és H. Wallace földművelésügyi miniszter, támogatta őket Elecnoie Rocst veit és a spanyol ügyekben közvetlenül érdekelt C. Bowers spanyoloiszági követ is ; 45. L), de a Hull-féle irányvonalat ez az esetenként fellépő ellenzék nem tudta háttérbe szólítani, vagy befolyásolni, mert mögötte minden esetben ott állt London és Párizs tekintélye is. Itt mutatkozik meg a könyv egyik legnagyobb hiányossága, amelyet azonban már csak marxista történelemszemlélettel lehetett volna kiküszöbölni. F. J. Taylor beszél Bullitt és Kenedy konzervatív politikai nézeteiről,3 beszél anól, hogy a szenátus 8 W. Bullitt (és J. Kennedy) szerepét illetően azonban meg kell jegyeznünk, hogy F. J. Taylor álláspontja kevéssé meggvőző. Tavlor. miután ismerteti, hogy egyes amerikai líjságirók fasisztaszimpatizánsnak tartották Bullittot, kijelenti, hogy neki erre nincsenek bizonyítékai, a vád jogosságát nem tartja valószínűnek és t szögezi, hogy Bullitt és Kennedv az Egyesült Államok semlegességi politikáját követték. Ezzel szemben vannak dokumentumok — még a mi kezünkben is — arra vonatkozóan, hogv Bul'itt támogatta a Foreign Office vonatvezetését, amelynek egyik leglényegesebb pontja az volt, mint azt Bullitt Hory András magyar követnek mondta, hogy „az angolok rokonszenve első perctől kezdve Franco felé irányult. .." (0,L. Küm. pol. 1937—29) (1—491).