Századok – 1958

Történeti irodalom - A dél és nyugati szlávok története (Ism. Perényi József) 851

•854 TÖRTÉNETI IRODALOM Rátérve most már az előttem fekvő tankönyv érdemeire, hangsúlyozni szeretném, hogy gondosan szerkesztett, alapos munkával állunk szemben. A szerzők a rendelkezésükre álló hatalmas anyagból általában mindig a legfontosabb folyamatokat, tényeket, eseményeket választották ki. A szelektálás tehát jó, a társadalmi-gazdasági fejlődés érthető, világos. A magyar történész és egyetemi hallgató, aki általában eléggé tájékozatlan a szláv népek történetében, hasznos kézikönyvként használhatja. Egy dolgot azonban általában hiányolnom kell. Ez a kulturális részek rövidsége, egyes esetekben pedig teljes elhagyása. Ha például valaki a humanizmussal és a reformációval összefüggő problémákkal szeretne megismerkedni az egyes szláv népeknél, bizony kevés anyagot fog találni. Ugyancsak hiányosságokat találunk, sőt ténybeli tévedések sem ritkák a magyar történettel való összefüggések tárgyalásánál, minek oka elsősorban az a már sokszor hangsúlyozott tény, hogy orosz nyelven, de más világnyelven sincs egy nagyobb terjedelmű, bibliográfiával ellátott magyar marxista történeti összefoglalás, és így az orosz történész kénytelen régi, elavult, sőt egyenesen hibás és céltudatos ferdítéseket is tartalmazó munkákhoz nyúlni. Annak ismételt hangsúlyozása mellett, hogy a tankönyvet a maga nemében jó és használható munkának tartom, rá kell mutatnom néhány tételre, amelyekkel nem érthetek egyet, továbbá néhány hiányosságra és tévedésre. A szlávok Bizánc feudalizálásában játszott szerepe nem eléggé plasztikus (12—13. 1.). Hiányzik annak említése, hogy Bizánc a szláv támadások idején élet-halál harcot vívott a perzsák, majd az arabok ellen, és ez erősen megkönnyítette a szláv sikereket. Azt sem ártana megemlíteni, hogy a szlávok fejlődést elősegítő hatása csak azután mutatkozhatott meg az egész bizánci birodalomban, amikor az általuk előzőleg elfoglalt balkáni területeket Bizánc visszafoglalta, és így szláv lakossághoz jutott. A szláv hatás tehát nem a VI—VII. században, hanem később érvényesült. A feudális horvát áilam kialakulásával foglalkozó részben nem eléggé világos a két centrum : a dalmáciai és az ún. pannóniai H orvát ország problémája általában és egyesülésük kérdése különösen. A tankönyvben többször is említés történik arról, hogy a nyugati kereszténység felvétele később az illető népre kedvezőtlen hatással volt. Úgy gondolom, hogy a kérdés nem ilyen egyszerű, mert amilyen igaz az, hogy a latin nyelv akadályozta a nemzeti nyelv és a népi kultúra fejlődését, igaz az is, hogy ugyanakkor elősegítette a többi országokkal való érintkezést . Humanizmus és reformáció csak a latin egyház» területén volt, ezek pedig erősen pozitív jelenségek, és pravoszláv területen nem találhatók. Arról pedig szintén nem szabad megfeledkezni, hogy az egyházi szláv nyelv sem volt mindig érthető a nép számára, és a pravoszláv egyház még annyit sem tett az iskolázás terén, mint a nyugati (egyetemek, káptalani és parochiális iskolák). Úgy gondolom tehát, hogy e kérdésben nem szabad kategorikusan fogalmazni, hanem minden konkrét esetben különkülön kell lemérni a pozitívumokat és negatívumokat. A földesúri majorság növekedése Bulgáriában a XTTT. század második felétől kezdve (43. 1.) aligha mutatható ki megbízhatóan a fennmaradt néhány oklevél alapján, és így a földhöz kötött jobbágyság (kreposztnyicsesztvo) megerősödéséről beszélni talán korai. Ez olyan jelenség, amely Kelet-Európa fejlettebb országaiban is csak jóval később jelentkezett. Bulgária határai a XII. század második negyedében nem érték el az Adriai-tengert (44. 1.), ez valószínűleg sajtóhiba. A szerb állam megalakulásáról beszélve sok szó esik a bogiuiiilt kiöl '54. 1.), de az egyházi kérdésről, a latin és a pravoszláv egyház küzdelmeiről nem civashstunk, pedig ez igen fontos momentuma a korai szerb történetnek. Aligha beszélhetünk arról, hogy a szlovák és a magyar jol bágyok a XII. század végén egységes jobbágyosztályba olvadtak volna (81. 1.). Sokkal későbbi jelsnség ez. Általában megfigyelhető, hogy a szlovákiai viszonyokról beszélve, a könyv a sckkal fejlettebb cseh fejlődést veszi alapul, és így a szlovákiai viszonyokat fejlettebbeknek ábiázolja, mint a valóságban voltak. Furcsán hangzik a mi fülünknek az is, hogy Csak Máté „megkezdte a harcot a magyar uralom alól való felszabadításért". A fogalmazás itt ugyan nem egészen világos, de majdnem úgy hangzik, mintha az oligarcha Csák Máté a szlovákok függetlenségéért harcolt volna, ami nyilvánvaló anakronizmus. Nem egyezik a magvai történettudomány álláspontjával az az állítás sem, hogy Róbert Károly és I. Lajos állama „központosított monarchia" lett volna (82 1.). Furcáin hangzik az is, hogy Szlovákia élénk kereskedelemben állt a XIV. században Csehországgal, Lengyelországgal és Oroszországgal, a magyar területek pedig kimaradnak (83. 1.). Vajon azért, mert itt a szerző Szlovákiát a tnagyar állam részének tartja, vagy csak véletlen elhagyásról van szó Î De később azt olvassuk,