Századok – 1958

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844

•848 TÖRTÉNETI IRODALOM túl vagyunk azon a korszakon, amikor nemzeti eredetiség, illetve európaiság polemikus kimutatása adta meg az irodalomtörténeti feldolgozások vezérszólamát. Túl vagyunk, mégpedig nemcsak a szó történelmi értelmében, hanem módszertanilag is. Amikor Szerb Antal a 30-as években az addigi — ahogy ő mondja — „oppozíciós nemzet-és irodalomfelfogással" szemben a magyar irodalom európaiságát, a külföldi világnézeti és irodalmi áramlatok megtermékenyítő hatását hangsúlyozta, irodalomszemléletünk egészséges megtisztulását, megbillent egyensúlyának helyreállítását segítette elő, de a hazai fejlődés beágyazását az európai fejlődés menetébe ő sem tudta minden vonatkozásban harmo-nikusan megoldani. A megoldás nyitját itt is az irodalom ábrázolásának alapvető módszertani kérdéseiben kell keresnünk. Mihelyt az irodalmi jelenségeket és hatásokat nemszuverén tényezőkként kezeljük, hanem meghatározott társadalmi ex ők tükröződése-ként, úgy esetleges nemzeti szembenállásuk is elveszti abszolút jellegét. Régi irodalomtörténetírásunk Zrinyi-képénék például egyik központi kérdése volt, hogy eredetinek tekinthetjük-e írásműveit, vagv pedig külföldi példákat követett-e. Lapozzuk csak fel az új magyar irodalomtörténet Zrínyiről szóló fejezetét : ha nem ismernénk a Zrínyi-kérdés történetét, szinte nem is hinnénk, hogy mindez valamikor a Zrínyiértékelés egyik központi kérdése volt. Bán Imre a Mátyás-tanulmánnyal kapcsolatban például megállapítja : „Kétségtelen, hogy Zrínvi gondolatait . . . Macchiavelli szabadítja fel a hasznos erőszak helybenhagyására, anélkül azonban, hogy a nagy olasznak erkölcsi közömbösségét átvenné." Nyilvánvaló, hogy ez az önállóság a külföldi hatások átvételén belül jelen esetben is az abszolút monarchia szükségességét valló Zrínyi sajátos életformájából és gondolkodásmódjából, végső fokon pedig hazánk akkori helyzetéből következett. Eredetiség ós külföldi hatás látszólagos ellentéte így oldódik fel a történelmi fejlődés dialektikájában. Ugyanezt a történeti módszeren alapuló szemléleti fölényt érezhetjük az új magyar irodalomtörténet humanizmusról szóló fejezetében. Szerb Antal szerint a Mátyás alakja köré fonódó humanista udvar „importált luxus volt, a nemzettől teljesen idegen", s a hozzá kapcsolódó humanista kultúra hazai élete, mint a gyökértelen virágé, lényegében befejeződött Mohács körül. Bár rámutat Bonfininak a későbbi magyar töiténetsz< mléletre gyakorolt hatására, a humanizmus Szerb Antal által képviselt felfogásában e szellemi áramlat hazai jelentkezését végeredményben mégiscsak véletlenszerű irodalmi jelenségnek kell tekintenünk, amely éppen idegen voltánál fogva kívülmaradt a magyar szellemi, fejlődés menetén. Az új magyar irodalomtörténet e .fejezetének írója, Klaniczay Tibor maga is elismeri : „a belső társadalmi feltételek Magyarországon még egyáltalán nem vagy csak kismértékben értek meg a humanizmus kibontakozására, illetve befogadására". Csakhogy Klaniczay humanizmusról adott értékelése egészében mégis eltér Szerb Antalétól. A humanizmus itthoni jelentkezését ugyanis ő féreérthetetlenül a magyar rendi állam központosításához kapcsolja, s utal ez utóbbi törökellenes katonai szükségességére. Szerb Antallal polemizálva tehát azt kell mondanunk, hogy a humanista ηdvari műveltséget csak akkor tekinthetjük „a nemzettől teljesen idegennek", ha ugyanezt állítjuk Mátyás központosítási kísérletéről ; márpedig ilyen formában ezt a megfogalmazást feltétlenül túlzottnak kell tartanunk. Az új magyar irodalomtörténet a humanizmus élettartamát sem tekinti olyan rövidnek, mint korábbi irodalomtörténctírásunk. Klaniczay még az irodalmi tcimés szempontjából jelentéktelen Jagelló-kórban is megmutatja a pozitívumot : ez az időszak a humanista műveltség széles körökben való /elterjedésének, szociális térhódít ásának a kora. De a egnagvobb eltérés e téren a XVI. század második felének értékelésében mutatkozik. Hoiváth János közelmúltban megjelent könyvének eredményei alapján az új magyar irodalomtörténetből a magyarországi humanizmus másodvirágzásának hiteles képe bontakozik ki. Az erről szóló fejezetben Klaniczay a XVI. századvégi humanizmus igen érdekes és újszerű elemzését adja, megmutatva, hogyan igyekeztek a humanista műveltséget szellemi fegyverként felhasználni a különböző és gyakran egymással is szembenálló társadalmi és politikai erők. Fejtegetése nyomán meggyőződhetünk an ól a folyamatról, amelynek során az eredetileg külföldről átszármazott udvari humanizmus a reformáció közvetítésén keresztül a hazai fejlődésbe ágyazódik, s — szemben a késői humanizmus általános nyugat-európai dekadenciájával — az itthoni feltételek között éppen az életközelséget és frisseséget tartja meg nemzeti sajátosságként. A reformációnak és a humanizmus reneszánszának ez a szemlélete teszi lehetővé, hogy a XVI. századi irodalmunk eddigi széteső, mozaikszerű képe helyett e kor szellemi arculatát a maga egységében lássuk, melyben humanista történetíróink, Oláh Miklós, Verancsics Antal, Foigách Ferenc és Istvánffy Miklós éppúgy elnyerik a maguk helyét, mint Bornemissza Péter vagy első nagy lírikusunk, Balassi Bálint.