Századok – 1958

Történeti irodalom - A magyar irodalom története 1849-ig (Ism. Benczédi László) 844

•846 TÖRTÉNETI IRODALOM szellem igazi nagyságainak megkülönböztető vonása soha nem az volt, hogy „függetlenítették" magukat saját koruktól, hanem ellenkezőleg, hogy teljesen és fenntartás nélkül azonosulni tudtak vele. Állítsuk például gondolatban egvmás mellé a feudáliskori Magyarország legmozgalmasabb századának két költő-tehetségét, Zrínyi Miklóst és Gyöngvösi Istvánt : vajon a XVII. századi magyar irodalom kiemelkedő egyéniségének nem Zrínyit kell-e tekintenünk, aki — a csak-versíró Gyöngyösivel szemben — saját korának legtisztábban látó, legpolitikusabban gondolkodó férfia is volt egyszemélyben ? Irodalmunk éppen azért lehetett hosszú korszakokon keresztül a magyar élet legátfogóbb terveinek ós legjobb törekvéseinek a képviselője, mert nem az élet „feleslegeként" jött létre, hanem a mindenkori történelmi helyzet „szorítására". Talán nem véletlen, hogy a magyar irodalom történetét megíró Szerb Antal a szellemtörténeti módszernek már nem is a Babits által képviselt szélsőséges, hanem egy ennél mérsékeltebb válfaját követte. Az „eszmetörténeti" tényező megtartása és hangsúlyozása mellett, a „Magyar irodalomtörténet" elé írt bevezetésében kiemeli az ún. „irodalomszociológia" jelentőségót is, aminek feladatát abban jelöli meg, hogy „felfedezze az író viszonyát a kor szociális szándékához és az írót mint a kollektív akarat szócsövét mutassa be". Eljárását módszertani dualizmusnak is nevezhetnénk, ha műve egésze nem bizonyítaná, hogy a két tényező közül végső fokon mégiscsak a szelleminek tulajdonítja az elsőséget. Mutatja ezt már bevezetése is, ahol költészet és élmény távolságát, illetve — egyes példákon keresztül — a kettő közötti ellentétet igyekszik kimutatni. A társadalmi vonatkozások gyakori és tudatos figyelembe vétele Szerb Antal magyar s — hozzátehetjük — világirodalom történetében mindenesetre üdítően hat Babits szélsőséges szubjektivizmusával szemben. Az alkati adottságokon kívül ennek is szerepe van abban, hogy összefoglalásai biztosabb vonalúak, rondszerezőbbek s — a szó köznapi értelmében — használhatóbbak is Babitsénál. Az egyes irodalmi jelenségek megnyugtató elrendezésével, végleges helyének kijelölésével azonban, szemléleti korlátaiból következően, ő is adós marad. „Eszmetörténet" ós „irodalomszociológia" — éppen mert nem forrnak a materialista történetszemlélet monizmusában össze — mindvégig idegenül állnak egymással szembon könyvében, mint ahogy idegen Szerb idealista szemléletétől irodalomtörténetének társadalmi, sőt osztályigényű korszakolása is, amellyel szellemtörténeti alapkonstrukcióját összeházasítani igyekszik. Ha napjainkban valaki, hozzá hasonlóan, az egyházi, főúri, nemesi és polgári irodalom korára osztaná fel a magyar irodalom történetét, joggal érhetné a marxista történetszemlélet vulgáris értelmezésének vádja. Mint ahogy, sajátos módon, Szerb Antalnál is visszájára fordul a dolog : amikor periodizációs elvének megfelelően előbb a XVIII. század végéig követi az egyházi irodalmat, s onnét kanyarodik első világi-főúri költőnkhöz, Balassihoz vissza — éppen a következetesen materialista történetírás alapelvével kerüi szembe : ti. nem tartja szem előtt az egyes korok materiális egységét. Ε rövid áttekintés is meggyőzhet róla : a magyar irodalom különösen olyan természetű, hogy lényeges vonásai és tanulságai csak a történelmi materializmus módszerével és szemlélete alapján ábrázolhatók helyesen. Márpedig — ahogy láttuk — az irodalom és irodalomtörténet, mint minden olyan terület, ahol a történelem anyagi mozgása elvont gondolatokban és látomásokban tükröződik, hosszú időn keresztül nálunk is a szellemtörténet különböző árnyalatainak s az éíettől elzárt, arisztokratikus világképnek volt az otthona. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy e módi/.tinek -z^u.leletnek olvan fölényes műveltségű és szuggesztív hatású képviselői voltak, mint Szerb Antal és Babits Mihály, úgy legalább megközelítőleg fogalmat alkot hat unk annak a feladatnak a nagyságáról és bonyolultságáról, amely a különböző előítéletekkel való leszámolás terén az új magyar irodalomtörténetírás művelőire hárult. Rájuk várt a munka, hogy az irodalom alól elsikkasztott, de legalábbis kellőképpen nem méltatott történelmi-társadalmi alapot jogaiba helyezzék, s ilymódon az irodalomtörténetírásban háttérbe szorult történeti módszereket jelentőségüknek megfelelően érvényesítsék. A magyar irodalmat a magyar nép irodalmaként k lk tt bemutatniok, ami azzal a kötelezettséggel járt, hogy kutatási területeket a polgári irodalomtörténetírás érdeklődési köréhez mérten jelentősen ki kellett szélesíteniük. Végül eredményeiket olyan müvekbe kellett sűríteniük, amelyek intuitív látásban, írásművészetben és formai jegyekben sem maradnak el a nagy eíődök mögött, hiszen sok esetben éppen ezek a kellékek azok, amelyek az új mondanivaló hitelót az irodalom iránt érdeklődők széles táborában megalapozhatják. Ε korszakos jelentőségű feladatok megoldásában irodalomtörténészeink már eddig is szép eredményeket értek el az elmúlt tíz év során. Most azonban kiemelkedően fontos állomásához érkeztünk el e felfelé ívelő fejlődésnek : az elmúlt éy végén a Bibliotheca kiadó megjelentette ,,A magyar irodalom története 1849-ig" című kötetet, első irodalom-