Századok – 1958

Történeti irodalom - Tritsch; Walther: Metternich und sein Monarch. Biographie eines seltsamen Doppelgestirns (Ism. Niederhauser Emil) 481

4i2 TÖRT Κ Ν ETI IRO DAI ,0 M szerepét és jelentőségét a Habsburg-birodalom történetében, és ez a megvilágítás legalábbis nem a leghízelgőbb, még Srbik öntudatosan konzervatív Metternieh-életrajza sem tudja teljesen pozitív színben feltüntetni a mindenható kancellár alakját. A marxista történettudomány teljesen elítélő álláspontja a reakció két fő képviselőjéről közismert és nem szorul különösebb bizonygatásra. A polgári történetírás sokat vitatkozott azon, vajon a múlt század első felében a Habsburg-birodalomban kialakított reakciós rendszer I. Ferenc vagy inkább Metternich műve-e. A rendszer eredményeinek szempontjából persze ez a vita nem különösen érdekes, a végső eredmény mindenképpen a birodalom stagnálása, minden haladó mozgalom elfojtása és meggátlása. A valóságot kutató történettudomány szempontjából meglehetősen közömbös, hogy a két ember közül melyik volt ennek a rendszernek az igazi lelke és melyikük volt csak a végrehajtó. Tritsch könyve azzal az igénnyel lép fel, hogy új ós megértőbb értékelést adjon erről a két történelmi szereplőről. A szerző már az 1930-as években foglalkozott ezzel a témával, itt ismertetett könyvében az 1945 után újonnan feltárt anyag alapján sok ponton 4 bővítette és módosította is mondanivalóját. Könyve 4 részre tagolódik, az első Ferenc császár életét mutatja be 1809-ig, a Habsburg-birodalom legnagyobb katasztrófájáig a napóleoni időkből, a második Metternich életét ugyaneddig az időpontig, a harmadik kettejük együttműködését a birodalom vezetésében a császár haláláig, a negyedik, viszonylag igen rövid rósz pedig Metternich tevékenységét 1835-től haláláig. Tritsch alapvető tétele, hogy ez a két ember külön-külön tévedést tévedésre és kudarcot kudarcra halmozott, I. Ferenc az egykori hatalmas Habsburg-birodalmat a mélypontra juttatta, Metternich 1809-ig csak felelőtlen grandseigneur, aki véletlenül éppen a diplomácia terén tevékenykedik ős munkáját könnyelmű kalandok sorozatával fűszerezi, a császár halála után pedig az osztrák politikai élet más vezető személyiségeinek fékező hatása miatt egy reakciós rendszer fő képviselőjévé és szimbólumává válik. Az a negyedszázad viszont, amikor ez a két ember együttműködött, egymást ellenőrizve, hol előrelendítve, hol gátolva vezették a birodalom ügyeit, pozitív eredményekkel járt, visszaadta a Habsburg-birodalom régi fényét és dicsőségét és a napóleoni háborúk véres viharai után hosszú békét biztosított egész Európának. A könyv a két szereplő belső fejlődését a modern lélektan számos fogásának ós eredményének a felhasználásával mutatja be, részletesen elemzi azokat a hatásokat, amelyek következtében egyéniségük kialakult. Ha életrajzi regénynek tekintjük Tritsch munkáját, akkor érdekes és sokszor kétségtelenül szellemesen megírt könyvvel állunk szemben, a Nyugaton olyannyira divatos műfaj egyik szórakoztató és könnyen olvasható termékével. A baj csak az, hogy a szerző történetírói igénnyel lép fel, még hozzá olyan történetírónak az igényével, aki nemcsak a múlt eseményeit és folyamatait akarja megmagyarázni, hanem egyúttal tanulságokat kíván levonni a jelenre és a jövőre nézve. Ezt az igényt azonban a könyv anyaga és szerkezete nem bírja el. Az ábrázolásmód, amelyben az a probléma, vajon Dorothée von Lievcn vagy Wilhelmine von Sagan volt-e Metternich igazi nagy szerelme, nagyjából ugyanolyan súllyal szerepel, mint a soknemzetiségű Habsburg-birodalom belső szerkezetének ós fejlődési perspektíváinak a kérdése, rendkívül nehézzé teszi, hogy a könyvet akárcsak a polgári történetírás komoly és újat mondó képviselőjének tekintsük. Fő tételét I. Ferenc és Metternich szerencsés együttműködéséről a szerző minden lehető alkalommal hangoztatja, csak éppen az nem derül ki a vaskos kötetből kissé részletesebben, hogy miben álltak ennek a szerencsés együttműködésnek azok a nagy pozitívumai, amelyek a korábbi és későbbi évtizedek végzetes mulasztásait kiegyensúlyozzák. A napóleoni háborúk utáni hosszú békekorszak talán mégsem egyedül Metternich személyes tevékenységének köszönhető. A Habsburg-birodalom régi fénye és dicsősége pedig igen kétségessé válik, ha a korszak, és éppen az 1835 előtti korszak belső bajaira, politikai üldözéseire, cenzúrájára és tehetetlenségére gondolunk. A szerző által több ízben is történethamisítással és rágalmazással vádolt Victor Bibi talán mégis meggyőzőbb és főképp a valóságnak megfelelőbb képet rajzolt erről a korszakról, ámikor kimutatta a birodalom legfelsőbb vezetésében megmutatkozó gyengeséget, minden építő és alkotó program hiányát, a meglevő rossz mindenáron való fenntartására irányuló rövidlátó és makacs erőlködést. Tritsch arra hivatkozik, hogy két szereplője előre látta a kapitalista fejlődés nyomorúságait, a néptömegeket sújtó hátrányait és ezért igyekezett fékezni ezt a fejlődést. Persze még a szerző sem meri — álláspontjához következetesen ragaszkodva — a kapitalista fejlődést elítélni, az ellentmondást azzal a bűvészmutatvánnyal oldja meg, hogy Metternich csak addig akarta a meglevőt feimtartani, amíg az új erők a birodalom, a birodalom népei és minden egyes alattvalója számára megfelelő megoldást tudtak volna teremteni. Hogy mi lett volna ez a megfelelő megoldás, arra nézve a szerző hallgatásba burkolódzik.