Századok – 1958
Történeti irodalom - Az amerikai történetírás néhány kérdéséről (Ism. Solt László) 465
466 TÖRTÉNETI I KO DALOM A kérdőívekre adott válaszokból kiderül, hogy a megkérdezettek közül 2562 személy foglalkozott aktívan, hivatásszerűen történettudománnyal. Ebből a férfiak száma 2236, a nőké 326. Mellőzzük azt a sok részletet, amelyet a történészek kor szerinti megoszlására vonatkozóan a feldolgozásból kibányászhatnánk, hiszen ez nyilvánvalóan nem túlságosan jelentős számunkra. Csupán néhány tényt említünk meg. A feldolgozás alapján kiderül, hogy az amerikai történészek átlagos életkora (lS52-ben!) 41 év volt. Tekintve, hogy ilyen természetű feldolgozások más tudományágak területén is történtek, az is megállapítható, hogy a jelzett átlagos életkor nem túlságosan magas : egyes speciális társadalomtudományokban ennél valamivel magasabb átlag életkorokkal is találkozhatunk. A legmagasabb átlagos életkort — nyilván a tartósabb előképzés folytán — az ókorspecialistáknál találjuk. Arra viszont már érdekesebb felfigyelnünk, hogy az adatfelvételben szereplő történészek között a nők aránya mindössze 13%. A tanulmány írója nem hallgatja el, hogy ez kétségtelenül a velük szemben e szakterületen alkalmazott diszkrimináció következménye. A férfiakénál viszont magasabb — 46 óv — a női történészek átlagos életkora, ami arra utal, hogy pályafutásuk nem mindig egyenesvonalú, gyakran „családi kitérőkön" keresztül kanyarodik újra vissza a történettudományhoz. A szakterületeket tekintve, az amerikai történészek túlnyomó része, kb. 2/3 -a az újkor történetével foglalkozik (újkor : 1500-tól), amiből kb. 1000 főt tesz ki az USA történelmével foglalkozók száma ; második legnagyobb csoportjuk (685 fő) modern európai történelemmel foglalkozik. Az újkor történészek népes családjában még 126-an Dél-, Közép-Amerika és Mexico, 58-an a Távolkeleti Ázsia és 22-en a közép-és közelkeleti országok történelmét tekintik főszakuknak. Egyenként 10-nél kevesebb történész foglalkozik Afrika, Ausztrália és Új-Zéland történelmével. Közép- és ókori történetre az amerikai történészeknek kb. 8%-a specializálta magát ; az előbbiek száma : 183, az utóbbiaké 67. Ε csoportokon kívül első szakterülétként sokan foglalkoznak még ún. „topicai specialties"-szel, tehát pl. diplomácia történettel (136), állam- és helytörténettel (100), hadtörténettel (72), vallás-, gazdaság- és jogtörténettel (egyenként kb. 30—60 fő között). Mi a helyzet a tudományos képzettség terén? Az aktív történészek 63%-a rendelkezik doktori fokozattal (Ph. D.), 31%-a master's degree-vel. Ez az arány igen kedvező, ha figyelembe vesszük, hogy a filozófusoktól, nyelvészektől és irodalmároktól eltekintve, ezek a számok magasabbak mint bármely más társadalomtudományi csoportban. A különböző szakterületek szerint vizsgálva a legtöbben rendelkeznek Ph. D.-vel az ókor történetének kutatói (78%), majd a középkorral foglalkozó történészek (75%) között. Az újkor történészek közül 61%, a „topicai specialist"-ek közül pedig 64%-nak van doktori diplomája. Érdekes adatokat nyújt az összeírás a történészek nyelvtudására vonatkozóan is. Ezek szerint 885 történész tud négy vagy több nyelvet, 689 három, 1006 kettő, 262 pedig egy nyelvet. 132 azoknak a száma, akik csak angolul tudnak. Latinul kb. 600, ógörögül 250, klasszikus héber nyelven pedig 67 történész tud. A második világháború után erősen megnőtt az orosz nyelv iránti érdeklődés. A megkérdezettek közül 240 főnek van orosz nyelvismerete. Meglehetősen magas a japán (86), a portugál (140) nyelvismerettel rendelkezők száma. A skandináv nyelvekhez 130-an értenek. A foglalkoztatottság kérdése. 1952-ben, a tanulmány írója szerint, a munkanélküliség nem jelentett komoly problémát a történészek körében. 2562 hivatásos történészből 82 volt csak részben foglalkoztatva és 46 volt állás nélkül. A megkérdezetteknek több mint 80%-a foglalkozott tanítással és csak 6% jelölte meg a kutatómunkát mint főfoglalkozást. Ez utóbbiak nagyrészt a szövetségi kormány, részben pedig egyetemek és alapítványok alkalmazásában álltak. Ha a szakképzettséget és alkalmaztatási területet vetjük egybe, az az érdekes tény derül ki, hogy míg az újkortörténészek és „topicai specialist"-ek túlnyomó része szakterületén tudott alkalmaztatást nyerni, az ókortörténészeknek kb. 50%-a, a középkor- és renaissance-specialistáknak pedig 60%-a tudott csak szakterületén elhelyezkedni. Az ókor- és középkor történészek egy része újkor történetet és „topicai specialty"-t adott elő. Az ACLS-t természetesen nem csupán valamilyen elvont érdeklődés, hanem mindenekelőtt az utánpótlás szempontja vezette, amikor 1952-ben az ezirányú széleskörű statisztikai adatfelvételező munkát elindította. A probléma súlyosságát bizonyos számításokkal is alátámasztják. 1900—1950 között a főiskolások létszáma 200,000-ről 2,300.000-re emelkedett, a lakosság száma viszont ugyanezen idő alatt csupán megkétszereződött. Arra alapítva, hogy ez az irányzat továbbra is érvényesül, l!)70-re 4,300.0 J0— 4,600.000 főiskolással számolnak. Vajon lesz-e részükre elegendő számú oktatógárda ? Persze, valójában nem ez a kérdés igazi arca, hanem a kedvezőbb kilátásokkal kecsegtető más szakterületek nagyobb vonzása. Ahogy Wellemeyer — az utánpótlás problémáin rágódva — tanulmánya konklúziójaként a kérdést történész oldalról megfogalmazza :
