Századok – 1958

Történeti irodalom - Mowat; Charles Loch: Britain between the Wars 1918–1940 (Ism. Elrick Doris) 463

464 TÖRTÉNETI I KO DALOM A szerző néhány fontos problémát — természetesen csak röviden, a ta nkönyv keretein belül — új megvilágításba helyez. Új képet fest annak a kormánynak hatalomrakerüléséről, amely hivatva volt arra, hogy a háború utáni bonyodalmakon keresztül vezesse az angol népet. Az 1918-as választás úgy él a kortársak emlékezetében — és részben a memoár-és történetírók munkáiban is —, mint ádáz és elkeseredett pártharc. Mowat azonban úgy véli, hogy ,,a kampány a megfigyelőre azt az általános benyomást teszi, hogy nem kavart fel viharos érzéseket ... A szembenálló jelöltek sokszor közös dobogóról szónokoltak ... a választók nem nyilvánítottak különösen erős érzelmeket. Valószínű, hogy a kampány hangulatát túlozták"(5. 1.). Ε választások kiindulópontját képezik a háború utáni politikai fejleményekről szóló elemzésnek. Itt szól a konzervatív és koalíciós pártok hosszú uralkodásáról, a liberális párt hanyatlásáról és a munkáspárt rövid kormányzásairól. Ez utóbbival kapcsolatban igen érdekes magyarázatot ad a munkáspárt háború alatti és utáni államosítási követeléseinek meghiúsításáról. A konzervatív párt és a City belenyugvását abba, hogy a munkáspárt kormányra jutott, ezt legjobban Neville Chamberlain szavaival jellemzi : „túl gyenge ahhoz, hogy sokat ártson, de nem túl gyenge ahhoz, hogy ne diszkreditálja magát". Rövid de frappáns jellemzéseket ad a munkáspárti vezetőkről — Ramsay MacDonaldról, Sidney Webbről, Philip Snowdenről és másokról, továbbá az ún. „Clydeside brigád"-ról. A szerző, bár általában szimpatizál a munkáspárttal, világosan látja annak gyengeségeit, habozását, a „hatalmasokhoz" — a Cityhez, az arisztokráciához, a királyi családhoz való alkalmazkodását. Számos helyen emel ki rejtett összefüggéseket, és vet új fényt közismert, de eddig nem tisztán látott tényre : a bürokratikus államapparátus terjeszkedésére (Halévy elnevezésével élve : új „étatisme"), India helyzetére a birodalmon belül és olyan első látásra kissé távoleső problémára, mint a török birodalom szétesése stb. és számos hasonló bel- és külpolitikai kérdésnek igyekszik kielégítő magyarázatát adni. Újszerűek az általános sztrájkot megelőző gazdasági helyzetre és arra az összefüggésre vonatkozó megállapításai, amelyet az aranyalapra való visszatérés és a bányászat egyre fokozódó válsága között felfedez. Az általános sztrájkkal, amint, említettem, számos munka foglalkozik ; ezért a szerző itt, helyesen, leírás helyett inkább elemzését adja az eseménynek és bár helyszűke miatt nem írhat hosszan az angol munkások ez elkeseredett harcáról, mégis bizonyos mértékig pótolja egyes újabb munkák hiányosságait. Tisztán látja a sztrájk forradalmi lehetőségeit, valamint azt, hogy ezek felismerése késztette a munkáspárti vezetőket arra, hogy minél hamarabb, minden áron, véget vessenek a sztrájknak. A főbb mozzanatokat jól vázolja fel, mégsem lehet minden megállapításával egyetérteni, különösen azzal nem, hogy a sztrájkolok javára vált volna, ha a nyomdászok nem sztrájkoltak volna és a sajtó mind a kapitalisták, mind a munkások álláspontját közzétette volna. Figyelmen kívül hagyja ugyanis, hogy éppen az elferdített hirek, pontosabban a Daily Mail kihívó vezércikke miatt hagyták abba a munkát a nyomdákban. Ez különben nagy lelkesedést váltott ki a munkások soraiban. (1. John Murray: The General Strike of 1926. 105-107. 1.) Ugyanolyan jóhiszeműen értékeli az ún. „Tory socialism" (a konzervatív párt szocializmusa) kérdését is. Szerinte a konzervatív kormányok részben bevezettek, részben bevezetni készültek szocialista intézkedéseket, ahogy mondja : „socialism by the back door" (azaz, a szocializmust beengedték volna a hátsó kapun). Kétségtelen, hogy a húszas, harmincas években a konzervatív ós koalíciós kormányok számos rendeletet adtak ki, amely a nép helyzetének javítására irányult, és ezeket valóban pozitíven kell értékelni. A két világháború közötti időszakban az angol nép szociális körülményei sok tekintetben lényegesen javultak. Ez azonban messze van a szocializmustól. Mowat maga is többször rámutat a kormány rendelkezéseinek foghíjas voltára. így e kérdés körül bizonyos egyenetlenség jellemzi munkáját. A könyvnek talán legnagyobb hiányossága az általános válság elemzése ; ez a rész inkább leíró, a válság hátterét, mélyebben fekvő okait nem tárja fel. Szerinte a válság nem okozott különösebb visszaesést a húszas évek növekvő fogyasztásában és a belső piac fejlődésében. Ha kis visszaesés mégis történt, azt 1934-ig pótolták (451. 1.). Ilyen megállapítással siklik el a válság okozta nyomor fölött, — amely nem növekvő, hanem csökkenő fogyasztást jelentett. Nem derült ki, milyen kritikai vizsgálatnak vetette alá a megállapításainak alátámasztására felhasznált, túlnyomórészt hivatalos statisztikákat. Egy esetben hajtott végre — helyesen — korrekciót, amikor a reálbér meghatározásánál a munkanélküliek számát is tekintetbe vette. Ezek az eredmények figyelemreméltók, mert a nyomor tényleges képét adják, de ugyanakkor korrigálják a harmincas évek állítólagos elnyomorodási folyamatáról elterjedt, de túlzott képet is. Félrevezető azonban és módszertanilag helytelen a Seebohm Rowntreetől átvett összehasonlítás (az 1899-es életszínvonal alapján), mert nem veszi tekintetbe az új technika teremtette magasabb igényeket.