Századok – 1958

Történeti irodalom - Borzsák István: Budai Ézsaiás és klasszika-filológiánk kezdetei (Ism. Bán Imre) 402

TÖRTÉNETI IRODALOM 403 a kortársak erősen dicsérték őket. Szép és alapos viszont a „Régi tudós világ históriájá"nak elemzése (99-109. 1.). Másfelől, ha nincs is Heyne ós Wolf értelmében vett klasszika-filológiánk a XIX. század elején, szellemi életünk mindig szoros viszonyban volt az antik kultúrával az irodalmon és az iskolai oktatáson keresztül, s voltak időszakok, amikor ebben a vonatkozásban nem állottunk az európai szint alatt. Hiányoljuk, hogy egy ilyen célkitűzésű tudománytörténeti műben nincs eléggé kiemelve a kapcsolat a magyar előzményekkel, pl. a Janus Pannonius-filológiával, amelynek pedig éppen Budai ifjúkorában szép monumentuma született meg Teleki Sámuel utrechti kiadványában (1784). Jeles teljesítmény ez, ós nézetünk szerint filológiánk történetében fontosabb, mint Budai egy-egy auktorkiadványa, hiszen hazai gyökerekbe kapaszkodik. Budai maga is említi Janust a „Régi tudós világ históriája" előszavában (101. 1.). Ismeretes az is, hogy tudományos életünk múltjának nem egy szála az irodalomból bontandó ki (így pl. a XVIH. századi materializmus sajátosan magyar eszméi Bessenyei ós Csokonai műveiből!), nem lenne szabad tehát említés nélkül maradnia annak a klasszika-filológus számára sem érdektelen ténynek, hogy a XVI11. század végétől nálunk is igen jelentékeny hatása van Barthélémy abbé (1716 — 1745) „Anacharsis"-ának. Erdélyi vonatkozásban György Lajos szép tanulmánya (A francia hellénizmus hullámai a magyar szellemi életben, Érd. Múz. 1930) tisztázta a kérdést, mi csak azt említsük, hogy a Budaihoz közelálló Kazinczy Ferenc görög ismereteinek is jórészt ez a mű volt a forrása. Levelezésében érdekesebbnél érdekesebb kapcsolatokban bukkan fel az „Anacharsis", 1806-ban pl. Nagy Gábortól kéri kölcsön egyik kötetét (Kaz. Lev. IV. 9.). Jellemző, hogy egy irodalmilag nem működő debreceni ügyvédnek is megvolt a görög élet e divatos enciklopédiája. Nem hiszem, hogy Budai Ézsaiás elkerülte volna a vele való találkozást! — Említett két példánkkal csak azt akartuk bizonyítani, hogy Budait bele lehetett volna állítani nemcsak a magyar „klasszika-filológia" múltjának történetébe, hanem kora klasszicizáló törekvéseinek áramlatába is, a kép így talán árnyaltabb lehetett volna. Abban persze igazat adunk Borzsák Istvánnak, hogy „a hazai neohumanisztikus esztétikai-irodalmi próbálkozások mögül hiányzott a komoíy tudományos háttér" (158.1.), annak ellenére ezek az esztétikaiirodalmi próbálkozások (az Anacharsis-kultusz, Kazinczy műfordításai, Szilágyi Sámuel és Ungvárnémeti Tóth László graecizálása, Kölcsey neohumanizmusa, az Ilias-interpretáció vitája) bővebb figyelmet érdemelnének. Budai Ézsaiás emberi, tanári, írói egyéniségének tárgyalását egyébként jónak tartjuk : az olvasóban határozott, plasztikus kép marad erről a nagy tehetségű, hasznos szellemi munkásról, aki, mint korának más egyházi vezetői is, számos megalkuvásra kényszerült az üldözött magyar protestantizmus érdekében. A szerző harcol a Budailegendák ellen, s nem igyekszik őt haladóbbnak feltüntetni, mint amilyen volt. A Rákóczikorral kapcsolatos előadásait azonban — a diákjegyzetek alapján — a kelleténél talán mégis pozitívabbnak értékeli. Igaz, hogy a jegyzetek jóval bővebbek és tárgyilagosabbak a „Magyarország közönséges históriája" megfelelő szakaszainál, mégis, ha végiglapozzuk őket, s nem csupán egy-egy részlet alapján ítélünk, könnyű megállapítani : Budai szemlélete az előadásokon sem volt sokkal különb, mint könyvében s a katolikus történetírásban. Tar Károly jegyzetében (Debr. Ref. Koll. R. 254.) pl. a következőket olvashatjuk : „Itt (ti. az ónodi gyűlésen) minden gondolatlan hevességgel és utállatos dühösséggel ment. . . Még többre vetemedtek ezen Ónodi Gyűlésnek tagjai, a' midőnn . . . a' Császárról, I. Józsefről le vonták a' Királyságot ... és azzal álmodoztak stb." (192. 1.). Budai folytonosan Cserei-idézgetéseiből is nyilvánvaló, hogy az erdélyi labanc főúrral ért egyet. Igaz másfelől, hogy a protestánsok sérelmei miatt érzett felháborodása a tárgyilagos előadáson is átüt, s a gályarabok történetének részletes tárgyalása száraz adatszerűségével is hatásos (Tar 35. kk. 1.). Hogy azután Zsigmond Ferencnek igaza van-e, s Budai politikából volt kénytelen erőszakot tenni lelkiismeretén, nehéz volna megállapítani. Ismerve azonban a protestáns lelkészi karnak különösen II. József óta tapasztalható hiperlojalitását, nem tudunk hinni Budai lappangó kuruc-szimpátiáiban. A szerzőnek kétségkívül igaza van abban (12. 1.), hogy a debreceni kollégium történetének áttekintése a sok egyenlőtlen értékű (sokszor hevenyészett) feldolgozás miatt nem könnyű, éppen ezért nem kellett volna magát teljességgel a nyomtatott forrásanyagra bíznia, hanem érdemes lett volna a tiszántúli ref. egyházkerület levéltárában hiánytalanul megtalálható iskolaügyi anyag áttekintése alapján ismertetni Budai Ézsaiásnak a XIX. század elején végzett nagyszabású tantervi munkásságát. Érdekes pl., hogy Bajkó Mátyás, a kollégium felsőoktatási rendszerének legújabb kutatója az 1804-es (álmosdi), Í812-es és 1820-as tantervek mellett egy Budai tollából folyt 1815-ös tervezetről is tud, amelyet Borzsák könyvében nem találok. Sajnos, Bajkó is adós marad a feldolgozott- irat lelőhelyének pontos megjelölésével („A debreceni felsőoktatás a reform-23*