Századok – 1957

Tanulmányok - M. Somlyai Magda: Turkevei szegényparasztok küzdelme a földért 1945–46-ban 716

TURKEVEI SZEGÉNYPARASZTOK KÜZDELME A FÖLDÉRT 1945—46-BAN 749 1948-ban a juttatásból kimaradt nincstelenek gondját kishaszonbérletek létesítésével próbálták megoldani: 1860 kh.-at fordítottak erre a célra. A földet a megmaradt 50—100—200 holdas birtokokból vették el, olyan tulajdonosoktól, akik nem maguk művelték földjeiket, hanem bérlet útján hasznosították. Az előző bérlőnek meghagytak 26 kh-at. A szerszám, az igaerő hiányr

a azonban itt is kísértett. Ezért e kishaszonbérlők és a juttatott földeken nehezen boldogulok közül néhányban, a közös gazdálkodásról hallott mende-mondák alapján 1948—49-ben kezdtek társulásokat szervezni, amelyeket ma „vadcsoportok" néven emleget a turkevei közvélemény. (Vadcsoportnak nevezik azért, mert spontánul, felső jóváhagyás és irányítás, kidolgozott elvek nélkül jöttek létre, és működtek, szemben a később alakultakkal.) Négyen-öten álltak össze egy-egy ilyen csoportba és jó eredményeket értek el. Ennek következtében aztán tovább bővült a kör s ezzel népszerűsítői lettek a szövetkezeti gondolatnak. Ezeknek az embereknek a földosztás után szinte második „felszabadulásaként jött a szövetkezeti mozgalom kibontakozása, az állami támogatás. A „vadcsoportok" legálissá váltak és gerincét alkották a megalakuló, szervezett szövetkezeteknek. Turkevén nem volt erőszakos szövetkezet-szervezés. Egybehangzóan állítják, hogy : egy kis „felhajtás" volt, de nem lényeges. Mégis volt egy komolynegatív vonása a turkevei szövetkezetek létrejöttének, illetve gyors elszaporodásuknak. Az állam, mint az országban első, tömegesen alakuló szövetkezeteknek igen komoly anyagi támogatást nyújtott. De sajnos a szövetkezetek gyors megalakulásával nem járt együtt megfelelő számú komoly, hozzáértő szövetkezeti vezető kiképzése, elmaradt a szövetkezeti munkaerkölcs kialakítása. Ebből az következett, hogyr

az állam támogatását nem hasznothajtó beruházásokba fektették, hanem a munka nélkül, vagy rossz munkával megszerzett munkaegységek minél magasabb összegű kifizetésére. Egyik-másik vezető léha, senki által komolyan nem ellenőrzött, költekező életmódot folytatott. A szövetkezeti tagságnak így kialakult „könnyű" élete vonzóan hatott azokra, akik szerettek mindig ott lenni, ahol legkönnyebb a megélhetés, de megzavarta azoknak a fejét is, akik csak nagyon kemény munkával tudtak előre jutni juttatott földjeiken. Természetes, hogy felmerült bennük a kérdés : „hát érdemes ?" és nem sok agitáció kellett ahhoz, hogy belépjenek a szövetkezetbe. Ez a sokféle elképzelés alapján összeverbuválódott társaság bizony nagyon nehezen tudta kikovácsolni az egészséges szövetkezeti életet. Azoknak, akik saját keserveiken keresztül győződtek meg a nagyüzem, a gépesítés fölényéről és jó szándékkal léptek a szövetkezetbe — s természetesen ilyen volt a nagy többség —, kemény harcot kellett vívniok azért, hogy a szövetkezetek éléről eltűnjenek a haszonleső, ocla nem való elemek, hogy megértessék a jószándékú, de a kísértésnek ellenállni nehezen tudó tagokkal, hogy az állami támogatás egyszer megszűnik, s hogy erre nem is lesz szükség, mert a kezdeti állami támogatást jól felhasználva a szövetkezetek előtt nyitva a boldogulás útja, aminek azonban állandó, jó munka az első előfeltétele. Ezt a küzdelmet csak nehezítette, hogy felülről senki nem mert azonnal erélyes kézzel belenyúlni ezekbe a dolgokba, abból a téves elméletből kiindulva, hogy a turkevei szövetkezetek hibáinak feltárása nehezítené más szövetkezetek alakítását. Minderről ma már nyugodtan múltidőben beszélhetünk. A turkevei szövetkezetekben az utolsó 3—4 évben a jó elvált a rossztól, s a turkevei szegényparasztok életrevalósága, aktivitása kivetette a vadhajtásokat, kiállta a hibák okozta viharokat.