Századok – 1957

Tanulmányok - Mályusz Elemér: A magyar rendi állam Hunyadi korában - 529

A MAGYAR RENDI ÁLLAM HUNYADI K0RÁJ3AN 541 mutatta, éppen csak ellenmondásokkal terhelt. Á köznemesség érvényesülni akar, minél nagyobb részt szeretne a hatalomból, az állam sorsának irányításából kezébe kapni, de a nagybirtok képviselőinek személyében erős és évszázados gyakorlattal rendelkező ellenfelekkel áll szemben. Ugyanakkor maga sem homogén tömeg, az a rétege pedig, amely politikai harcait irányítja, egyáltalán nem mentes a főúri befolyástól. A legkülönbözőbb külpolitikai és egyéni erdekek ütköznek össze szinte napról napra s így nem csodálható, ha a fejlődés útját jelképező adatok nem nyílegyenes sorban állanak egymás mellett. Még az a körülmény sem hagyható figyelmen kívül, hogy a köznemesség, bármennyire érdeke az országgyűlések megtartása, csak oly mértékben hajlott látogatásukra, amely anyagilag nem vágott húsába. Szabolcs megye eljárása, hogy 1446-ban egyetlen követének az útiköltségeit is vonakodott megtéríteni, bizonyára nem általánosítható, joggal sejteti azonban, hogy a köznemesség általában beérte követekkel való kép visel te tésé vei. Az 1447-i decretumnak az á pontja tehát, amely minden, húsz jobbágyteleknél többel rendelkező nemesnek fejenkénti megjelenését mondta ki, inkább Hunyadi, mint a köznemesség érdekeinek a kifejezője. Ugyanakkor minden jel szerint a köznemesség tetszésével találkozott a terv, majd határozat, hogy évente egyszer országgyűlésen kell megjelennie. Súlyos következményekkel járt a köznemesség számára, hogy nem számíthat teljes mértékben természetes szövetségese, a kiráíy vagy a kormányzó támogatására, mert ezek érdekei több pontban azonosak a bárókéval. 1439 óta, amidőn a köznemesség az országgyűlésen visszaszerzett a király számára a főuraktól több fontos előjogot, a központi hatalom birtokosai előtt nem lehetett kétséges, hogy a szövetségből számukra sok előny származhat. Mindig készek voltak ezek learatására, ellenben annál szűkmarkúbbaknak mutatkoztak, ha viszontszolgálatokat kellett tenniök. Kijelentéseik, hogy nem érzik magukat feljogosítva egyedül határozni az igen fontos ügyekben, a megyék tanácsának kikérését pedig nélkülözhetetlennek tartják a határozatok érvényességéhez, az első pillanatban őszintéknek tűnnek fel. Az egymást követő országgyűlések összehívása, ami minden esetben a döntés meghozatalának az elodázását jelentette, amellett szól ugyanis, hogy a köznemesség hozzájárulásának megszerzését a hatalom tulajdonképpeni birtokosai még annak árán is szükségesnek tekintették, hogy a kérdések a gyűlések megtartásáig függőben maradnak. Közelebbről megvizsgálva azonban a szép kijelentéseket, azok szóvirágoknak bizonyulnak. Nem tanácsot óhajtottak kapni ós meghallgatni hangoztatóik, hanem terveiket, szándékaikat akarták elfogadtatni. Arra törekedtek, hogy megnyerjék a megyék hozzájárulását az általuk legjobbnak vélt politikai akciókhoz és felelősséget vállaltassanak velük. Sok esetben, főleg hadi vonatkozású kérdésekben a hozzájárulás közvetlen terhet, pl. hadbaszállást jelentett a megyék számára, máskor azonban, mint a királykérdés megoldásánál, a hatalom birtoklásában teremtett vagy kialakult helyzetnek az elfogadását. A köznemesség és a királyság kapcsola rát alapvetően a hatalomhoz való viszonyuk határozza meg. A király kényszerűségből folyamodik a nemességgel való együttműködéshez, azért, hogy régi hatalmából mentse, ami menthető, a köznemesség ellenben csak lassanként ébredve erejére s talán túlságosan is gyengének érezve magát, nem is gondol arra, hogy egyedül cselekedjék. Az egyik a dclelőponton már túljutott, a másik, bár felfelé ível pályája, még csak most tanulja meg, mit jelent az állam számára puszta létezése.