Századok – 1957

Szemle - Tilkovszky Lóránt: Az 1831. évi parasztfelkelés (Ism. Kovács Endre) 466

SZEMLE 467 jelenése után, hiszen pl. a Zemplén vármegyei levéltári anyag Magyarországon található többségét Rapant nem ismeri. Magyar részről a kérdés újszempontú feldolgozására történészgárdánk fiatal tagja, Tilkovszky Lóránt vállalkozott. Kutatásának eredményeit kandidátusi disszertációjában fejtette ki. A munka azóta nem talált kiadóra s talán ez vezethette a szerzőt arra a gondolatra, hogy kutatásának eredményeit egy rövidebb, népszerűbb kötetben adja ki. Jegyezzük meg mindjárt, hogy sorrendi szempontból nem tartjuk szerencsésnek e megoldást: előbb kellett volna megjelentetni a tudományos apparátussal ellátott munkát s csak azután népszerű változatát. Az utóbbi években tudományos életünkben kezd helytelen gyakorlattá válni az a módszer, hogy új elvi eredményeket tartalmazó munkák népszerű (apparátus nélküli) formája megelőzi a teljes tudományos hitelességgel elkészített mű megjelentetését. A fiatal szerző munkája mindenekelőtt világos szerkezetével és precíz előadásmódjával tűnik ki. bár érezhető, hogy a szűkített terjedelem következtében anyagának nagy részét nem tudta munkájába belezsúfolni, a könyv mégis kerek egészként hat s a tárgyalt részek valóban a kérdés gyökeréig hatolnak le. Ebben különbözik a legelőnyösebben Tilkovszky látszatra szerény összefoglalása az 1831-i felkelésre vonatkozó eddigi történeti munkáktól, beleértve Rapant feldolgozását is, melytől Tilkovszky munkája még pártos szenvedélyével is erősen eltér. A tanulmány szerzőjét az a helyeselhető törekvés hatotta át, hogy mindenekelőtt a parasztfelkelés mozgató rugóit fedje fel. Többnyire 1828. évi országos összeírás alapján, valamint a felkelésben érintett megyék elfogottjainak vallomásaiból rajzolta meg az adott vidék szociális viszonyainak képét és a könyv terjedelméhez mérten sokoldalúan világítja meg a felkelést közvetlenül megelőző idők fokozódó földesúri visszaéléseit, a határregulációk és tagosítások formájában elkövetett földrablásokat, a fokozott robotköveteléseket, a pénz jövedelmek növelését, a megyei és földesúri erőszakoskodásokat. A felsorakoztatott adatok valóban világossá teszik, hogy a parasztság legszegényebb rétegének fokozódó terhei és a falusi szegénységnek a földesúri és vármegyei önkényeskedéssel szemben tanúsított helyi ellenállásai vezettek végülis a felkeléshez, melynek a kolerajárvány csak alkalmi kiváltója volt; a feltételek azonban akkorra már megértek a paraszti ellenállás széleskörű akcióira. A tanulmány végleg leszámol azokkal a hiedelmekkel, mintha az 1831-es felkelésben előzetes propaganda (cári ügynökök jelenléte) vagy különösebb szervezettség érvényesült volna. Spontán paraszti felkelés volt, kifejezetten antifeudális tartalommal. A kolerafelkelésben azonban a kizsákmányolt osztályok rétegei egymás mellett küzdöttek a feudális elnyomás szervei ellen. A zsellérek, szolgalegények mellett ott látjuk a tehetősebb telkesparasztokat, sőt a szegénynemességet is a harcban, ha nem is egyforma erővel és következetességgel. Tilkovszky tanulmánya jól mutat rá arra, hogy a legkövetkezetesebben a legszegenyebbek harcoltak; a zsellérek, szegényparasztok domináló szerepének kiemelése során azonban itt — Rapanttal mintegy polemizálva — kissé háttérbe szorul a felkelés szegénynemesi szárnya, melynek szerepét nedig aligha lehet jószerével kétségbevonni. Hiszen éppen a kisnemesség részvétele volt az a tényező, amely ennek a spontán paraszti felkelésnek, valamiféle szervezettebb formát kívánt adni és — mint a felkelők kiáltyánya is tanúsítja — a felkelés hatókörét ki akarta terjeszteni. Aligha lehet egyetérteni az olyan felfogással, amely a szegénynemesek mozgalmát a paraszti felkelés tehertételeként kezeli és az elszegényedett kisnemesek antifeudális kiállását csakis mint a parasztok mozgalmának önző érdekekből való „megnyergelését" fogja fel (94. 1.). A több helyütt nagy kezdeményező erővel fellépő kisnemesi mozgalom objektíve nem gyengítette a parasztság antifeudális harcát, sőt inkább erősítette, hiszen magúit a szegénynemesek demokratikus és plebejus jelszavakkal tüzelték harcra a népi erőket. Helyesebben tette volna a szerző, ha a különböző elnyomott társadalmi rétegek összefogását a mozgalom pozitívumaként emelte volna ld, ahelyett, hogy a ldsnemesek harcát elválasztja a szegényparasztságtól és az antifeudális küzdelem kétféle formáját egymástól nyomatékosan megkülönbözteti. Tilkovszky dolgozata egyébként a felkeléssel összefüggő számos részletkérdésben teremt világosságot: elfogadhatóan magyarázza meg a parasztság nemzetiségi területeken megnyilvánuló orosz-várását és lengyelellenességét, felhívja a figyelmet azokra a szűklátókörű intézkedésekre, amelyek a kolera magyarországi megjelenését követték a hatóságok és földesurak részéről, munkája gerincében pedig világos képet nyújt magának a felkelésnek a kibontakozásáról és méreteiről. A mozgalom bukásának főokát a teljes szervezetlenségben, a szövetségesek hiányában és természetesen a katonaság elnyomó szerepében látja. A felkelő parasztságnak nem volt világos elképzelése a mozga-30*