Századok – 1957

Szemle - Kőszegi Imre–Pap János: Kempelen Farkas (Ism. Hajnal István) 415

SZEMLE 423-nagybank saját tőkeállománya az összes hitelintézetek saját tőkeállományának 23,8%-át tette ki. Hatalmas tőkéjükkel monopolhelyzetet foglaltak el a hitelellátás terén. Az öt nagybank számos kisebb hitelintézetet változtatott leányvállalatává. Ennek következtében az egész ország tőkeerejével a legnagyobb bankok élén álló bankvezérek rendelkeztek. Igen fontos ós új eredményekre jutottak a szerzők a termelés és a tőke koncentrációjára vonatkozóan. Bebizonyítják, hogy a magyar ipar koncentráltsága elérte, illetve túlhaladta sok olyan vezető tőkés ország iparának koncentráltságát, amelyekkel a termelés kapacitása, az ipar volumene terén nem versenyezhetett. A termelés koncentrációja — előrehaladásának bizonyos fokán szinte önmagától — a monopóliumok létrejöttéhez vezet. Már a XIX. század utolsó másfél évtizedében találkozunk monopolszervezetekkel az ipar legfontosabb ágaiban. A szerzők hangsúlyozzák, hogy amint az ország fejlődésére általában, úgy a monopóliumok kialakulására is rányomta bélyegét a félgyarmati, függő helyzet. Ez a Monarchia egész területére kiterjedő közös osztrák—magyar kartellek formájában mutatkozott meg. A magyarországi monopolszervezetek elsősorban kartellek formájában jöttek létre, kisebb számban azonban szindikátusok, sőt trösztök is alakultak. A tőkések Magyarországon is a válságon, a verseny kiküszöbölését várták a monopóliumoktól. Hamar beigazolódott azonban, hogy a monopóliumok nem szüntetik meg a válságot, hiszen 1913-ban újabb túltermelési válság robbant ki. A verseny megszüntetése helyett a monopóliumok létrejötte a verseny hallatlan kiéleződését eredményezte. A kötet hibája azonban, hogy a szerzők a kartellek tevékenységének tárgyalásáról szóló fejezetben nem mutatják meg azok hatását a dolgozókra. De nem elemzik a gazdasági válságnak a kartellekre gyakorolt kettős hatását sem : egyrészt azt, hogy fokozta a versenyt és ez a kartellek felbomlásának irányában hatott, másrészt azt, hogy ösztökélte is a tőkéseket kartellek alakítására. Külön fejezetben vizsgálják meg a szerzők az egyes iparágak fejlődését és azt bizonyítják, hogy „az ipar viszonylag gyorsütemű fejlődése az imperializmus időszakának megfelelően az egyes iparágak egyenlőtlen fejlődésének jelentős kiéleződésével járt együtt" (174.1.). A fejlődés legszembetűnőbb jellegzetessége a könnyűiparnak az általános ütemet meghaladó növekedése, amely kapcsolatos a magyarországi finánctőke megerősödésével. A nehézipar fejlődése — annak ellenére, hogy a haditermelésnek elsősorban itt volt döntő szerepe — jelentősen lassúbb és fejlődésének üteme elmaradt a könnyűipar mögött. Az ipar egyenlőtlen fejlődése változást hozott a gyáripar szerkezetében. Előnyösen csökkent az élelmiszeripar részesedése, növekedett a könnyűipar részesedése, viszont hátrányos volt a nehézipar arányának csökkenése. IIa tehát a századforduló utáni iparfejlődés idézett is elő változásokat az ipar helyesebb arányainak kialakításában, és nagyobb arányban elégíthette ki a belső szükségletet, „mégis, mivel az ország félgyarmati hélyzete és a feudális maradványok továbbra is fennmaradtak, nem változtatott alapvetően az ipar struktúrájának belső aránytalanságán". Továbbra is az élelmezési ipar adta az ipari termelés közel 40%-át (295. 1.). A kötet negyedik fejezete a munkásosztály fejlődésével és helyzetével foglalkozik. A magyarországi munkásosztály létszáma a századforduló után tíz év alatt 36%-kal emelkedett. Mindez az ipari munkásság összetételének megváltozását eredményezte: míg 1900-ban a gyáripar az egész ipari munkásságnak kb. 44%-át, addig 1910-ben már 61%-át foglalkoztatta (298.1.). „Ebben az időszakban lett tehát •— állapítják meg a szerzők — a munkásság többsége nagyipari munkás. S ez az arány a tizes években a nagyipar gyors fejlődésével tovább növekedett a nagyipari munkásság javára" (298. 1.). Az ipar fejlődésének egyenlőtlensége megmutatkozott a munkásosztály összetételének alakulásában is. A nehézipari munkásság aránya csökkent. A szerzők sokoldalúan mutatják meg, hogy az ipar fejlődése a munkásosztály fokozott kizsákmányolása és elnyomorodása révén valósult meg. Ezt bizonyítják a női-és gyermekmunka, az állandó ipari munkanélküli tartaléksereg kialakulása, a munkabérek csökkenése, a munkaintenzitás fokozódása stb. A munkabérek általános színvonalánál lényegesen alacsonyabb volt a nemzetiségi munkások bére. Komoly forrása volt ez a finánctőke profitjának. Ebben a fejezetben — s ez különösen jelentős — a szerzők először kísérelik meg a munkásarisztokrácia rétegét számszerűen meghatározni. A munkásoszt ály-s általában a dolgozó tömegek életkörülményeinek romlása következtében a nagyarányú ipari fellendülés nem támaszkodhatott szilárd piacra. Ez kiélezte a termelés és a fizetőképes fogyasztás közötti ellentmondást, ami 1913-ban új gazdasági válság kirobbanásához vezetett. Ennek lefolyását a szerzők az utolsó fejeeetben világítják meg.