Századok – 1957

Szemle - Aubert; Boyer–Jean Baptiste Duroselle–Arturo Jemolo: Le libéralisme religieux du XIXéme siécle (Ism. Révész Imre) 397

398 SZEML H) mert Lamemiais pályájának és gondolatvilágának a maga egészeben való ismerete^ és értékelése még katolikus történészeknél sem gyakran előforduló eset. De lehet az is, hogy a Lamennais-téma még most, a nagy magános látnók halála után több mint száz esztendővel is kényes: hiszen aki vele behatóan és becsületesen akar foglalkozni, az még a katolikus állásponton megmaradva is kénytelen megmutatni a pápai egyháztekintélynek és egyházpolitikának bizonyos legellenszenvesebb vonásait, egyebekről nem szólva, a tudomány, az irodalom, a sajtó, a gondolat szabadsága ellen elkövetett legsúlyosabb vétkeit. Ezekre a szerzők — éppen egy római kongresszuson •— érthetőleg jobbnak látták csak elszórtan és óvatosan célozgatni, mintsem róluk nyíltan és összefüggően beszélni. Ezzel elejtették a legjobb lehetőséget arra, hogy tipikus szemléltetést adjanak magának a katolikus vaUási liberalizmusnak keletkezéséről, fejlődéséről, belső ellentmondásairól és még egyazon személy életében is megfigyelhető szükségszerű változásairól — persze méginkább az elkerülhetetlen végsorsról, amely a katolicizmuson belül a liberalizmus és tegyük hozzá, egyben a „demokrácia" és a „szocializmus" akármelyik válfajára elébb vagy utóbb elkövetkezik. Pedig a szerzők — ez minden szavukból látszik — elismerésre méltóan otthon vannak a régebb s újabb (óriási tömegű s még folyvást növekvő) Lamennais-irodalomban. Nemcsak ebből, hanem egész témakörük területéről gondosan felsorolják a legutóbbi egy-másfél évtizedben keletkezett, az előzőhöz képest új anyagot és (amennyire lehetséges) új szempontokat hozó monografikus, szintetikus vagy csak kisebb részletekkeffoglalkozó műveket, forráspublikációkat,-sőt számos ízben még csak készülő vagy egyélőre kéziratban levő dolgozatokról is beszámolnak. Itt csak az a különös, hogy a három szerző hangoztatott „konvergenciája" a bibliográfiai anyagközlésre már nem terjedt ki : bőséges anyagot kapunk a francia és a belga fejleményekhez, sokkal kevesebbet a t'öbbi országokbelihez, a semminél alig többet az olaszhoz. Hogy pedig ez országokban is van újabb és legújabb irodalma a vallási liberalizmus történetének: ez maguknak a szerzőknek egyes elejtett szavaiból is kiderül. Azt már bizonyosan túlzott követelésnek találnák vagy találták vólna, hogy figyelmüknek ki kellett volna terjednie a keleteurópai katolikus többségű országok vallási liberalizmusának a nyugatiakkal párhuzamos és legnagyobb részben azokkal kapcsolatos jelenségeire is (Mickiewicz, Ä. Günther,. Horárik János stb. stb.), amelyeknek figyelembevételét szintén megkívánta volna a referátum címének egészen általánosságban tartott megfogalmazása — arról nem is szólva, hogy ezáltal sok új színnel gazdagíthatták volna az általuk megfesteni próbált történelmi panorámát. A szerzőknek több mint idealista, mert kifejezetten katolikus-dogmatikus álláspontjából magától értetődőleg következik, hogy mindazokat a jelenségeket, amelyeket ők a „vallási liberalizmus" címkéje alá soroznak, kizárólag „szellemi" okokból magyarázzák s még az esetleges politikai és társadalmi körülményeket is, ha már el nem kerülhetik,, hogy beszéljenek róluk, ezeknek a „szellemi" okoknak rendelik alá. A referátum öt nyomtatott ívén keresztül még csak célzással sem találkozunk arra, hogy a liberalizmusnak minden ideológiai jelentkezése, tehát a vallási is, nem egyéb, mint a tőkés termelési rend törvényszerű fejlődésének s evvel együtt a burzsoázia osztályhatalma végleges megszilárdulásának tükröződése. Ez a folyamat, mint t^djúk, virágkorát éppen a szerzők tárgyalta korszakban érte el, de úgy, hogy a korszak vége felé már a rothadás tünetei is kezdtek mutatkozni, a születő új : a szocialista termelési rend pedig máihatalmas erővel kezdett dörömbölni a jövő kapuján s politikai képviseletei (persze az eszmei és gyakorlati tisztánlátásnak igen különböző fokain) az itt tárgyalt országokban olyan jelentős tényezőkké váltak, amelyekkel még a legreakciösabb közéleti áramlatoknak, így a vallási-egyháziaknak is lehetetlen volt nem számolni. Katolicizmusnak és protestantizmusnak már most a kapitalizmushoz való viszonyulása látszólag nagyon eltérő, de végső elemzésben mégis azonos jellegű volt. A pápaság, mint gyökérbehleg feudális alkatú teokratikus államiság, csak lépésről-lépésre, azt mondhatjuk, torkonverve mondott le világi hatalmi és világhatalmi igényeiről, amelyeknek utolsó nyomorék bázisát, az egyházi államot — a XIX. századi szociális és kulturális elmaradottságnak ezt a hírhedt fészkét — úgy kellett darabokban kicsikarni a kezéből (hogy aztán 1929-ben, a Mussolinival kötött konkordátumban, a fasizmus nagyobb dicsőségére, újból visszakapja belőle —- a jövőre vonatkozó kótesértékű zálogképpen — a vatikáni törpeállamot). Lényegileg feudális alkatának ós eredetének megfelelően, a pápaság az egész XIX. század folyamán mindig ott keresi és találja meg legmegbízhatóbb szövetségeseit, ahol a feudális rendszer csökevényes erői a legmakacsabbul tudják magukat tartani a burzsoázia fiatal erőinek rohamával szemben (Spanyolország, Ausztria-Magyarország, horvátok, lengyelek). A többi államban, ahol a tőkés termelési rend diadala és a burzsoázia fölénye már legkésőbb a század közepétől kezdve eldöntött dolog, a pápaság is kény-