Századok – 1957

Szemle - L’idée d’église au XVIéme et XVIIéme siécles (Ism. Révész Imre) 382

386 SZEML H) egy elhárítliatatlanul, törvényszerűen keletkező új társadalmi-gazdasági rend szolgálatába állították, aminthogy már fellépésükre is ettől a születő újtól kapták a tudattalan indítást. A referátum legnagyobb részében aztán Léonard nem igen tesz egyebet, mint előadja a reformáció különböző ágaiban tapasztalható változatait az egyház „fogalmának és valóságának". Amiket, elmond, azok jól ismert tények, amelyeket elég ügyesen és pontosan, bár persze csak vázlat szerűen csoportosít. Felmutatja a lutheri, a németsvájci és a kálvini egyházfogalmak és egyházalakulatok közti megkülönböztető vonásokat anélkül, hogy csak kísérletet is téime. a gyökerükig való hatolásra: mennyire teljesen más társadalmi-gazdasági rendszerben él és dolgozik Luther, mint a svájci városállamok reformátorai és mennyire elüt mindkettőtől a genfi helyzet, ahol a vüági és papi feudalizmus kettős kötöttségéből még csak alig szabadult s amiak visszatértétől, folyton rettegő polgárváros kaotikus állapotai közt Kálvinnak egyedülálló lehetőségei mutatkoznak egy protestáns típusú teokrácia létrehozásának megkísérlésére (rövid ideig tartó, kétes eredménnyel). Azért, hogy ennek az alapvető különbségnek a kielemzése teljesen hiányzik Léonardnál, csekély kárpótlást nyújt néhány helyes megjegyzése pl. Luther „láthatatlan egyház"-eszményének elbukásáról a tartományúri feudalizmus nyomásával szemben, vagy a németsvájci államegyházi rendszer kialakulásának szükségszerűségéről, vagy arról, hogy az ortodox kálvinista történetírás mennyire túlzott, amikor mindenáron Kálvin föltétlen eredetiségét igyekezett bizonyítani a többi reformátorral szemben, holott ez az eredetiség lényegileg nem volt egyéb, mint „mi-chemin entre l'Église de multitude et l'Église "des professants" — azaz félúton maradás két egyháztípus között: az egyik a tömegegyház, amelybe a tagok beleszületnek, a másik, a hitvalló egyház, amelynek tagjai önkéntes csatlakozással válnak azokká (104. 1.). Referátumát elcsépelt Barth-idézetekkel fejezi be, amelyek legföljebb a kongresszus amaz elenyésző kisebbségét érdekelhették, amelyik Barthról már hallott valamit a róla néha még meg-megszólaló újságcikkeken kívül is — de ezek az idézetek ennek a kisebbségnek sem mondhattak semmi újat, a nagy többségről nem is szólva. A harmadik referátum megint nyilvánvalóan katolikus szerző műve : Jean Orcibal: Az egyház eszméje a X VII. század katolikusainál A három referátum közül aránylag ez ad legalaposabb (bár a társadalom-gazdasági alapig valójában szintén el nem jutó részletelemzéseket és mond viszonylagosan legtöbb újat. Ezt az is megkönnyíti számára, hogy — bár a címben többet ígér — kizárólag e szuzad francia katolikus fejleményeivel foglalkozik, egyéb országbeli dolgok annyira nem érdeklik, hogy mindjárt a referátum elején két elég vastag, évszámbeli tévedés rontja a hangulatot (szerinte a fehérhegyi csata 1619-ben volt, Magyarországot pedig a Habsburgok már 1686-ban „visszahódították" a törököktől !). Ezt azonban mégis jobban Id lehet bírni, mint azt, ahogyan a szerző — szintén elöljáróban — a Galilei pápai elítóltetését mentegeti: „ez nem jelentett többet —- mondja — csak azt, hogy a Szent Inkvizíció nehézséget látott abban, hogy a kopernüsusi fizikát egyeztessék azzal a metafizikával, amelynek tanítását az egyház engedélyezi'-' (114. 1.), Valóban több mint meglepő, hogy ilyen tételeket ma még elébe lehet terjeszteni olyan fórumnak, mint a nemzetközi történészkongresszus, amelynek tagjai között bármily nagy többségben voltak még az idealista, illetőleg pozitivista beállítottságúak, nem igen lehet feltételezni, hogy még ezeknek is oly nagyon szívükön feküdt volna az egyház, egyik legnagyobb tudományellenes bűnének ez a szerecsenmosdatás-szerű kimagyaráznipróbálása. A továbbiakban aztán kétségtelenül egészen érdekesen, számos, eddig kellő fénybe nem álhtott adattal ismerteti azt a folyamatot, hogy miként szivárogtak be a XVH. századi francia katolicizmusba, főként pedig annak jansenista reformirányába először neoplatonikus-misztikus, aztán pedig descartes-i hatások. Érdekfeszítően mutat' rá, hogy az egyik jansenista vezető, A. Arnaud, milyen közel jut már tanításában ahhoz, amit a protestáns P. Bayle úgy fejez ki, hogy a lelkiismeretnek joga van tévedni is (Les droits de la conscience errante, 1. 125—126. 1.). Még nevezetesebb az a megállapítása, hogy jansenisták és jezsuiták — egymás halálos ellenségei — mennyire törekedtek, mindegyik a maga módján, a protestánsokkal való reunióra (persze az már nem érdekli, müyen bonyolult társadalmi-gazdasági folyamatok eredménye ez az egész reuniós mozgalom : mind a rothadó feudalizmus, mind a feltörekvő burzsoázia erői önmagukat akarják megsokszorozni azzal, hogy hatósugaraik köréből legalább a vallásfelekezeti megoszlást kiküszöbölik). Részletesen szól a spanyol franciskánusból lett püspök, Chr. de Rojas y Spinola reuniós propagandatevékenységéről (azt természetesen szintén nem