Századok – 1957

Szemle - Mollat M.–P. Johansen–M. Postan–A. Sapori–Ch. Verlinden: L’économie européenne aux deux derniers siécles du moyen-âge (Ism. Mályusz Elemér) 376

378 SZEML H) Jfedelmi kapcsolatokról, közülök a keletieknek a Hansával szövődőket túlszárnyaló jelentőségéről, a Keletre irányuló iparcikk-kivitelxöl, a Nyugatra vitt viasz, len, kender és prém ellenértékéül behozott ezüst óriási mennyiségéről, amely ".zután a templomok, kolostorok és paloták kincseinek formájában thezaurálódott, a novgorodi nyírfakéregfeljegyzésekről stb. Nem érdektelen az sem, hogy a referensek az ugyancsak egységnek tekintett Közép- és Nyugat-Európa egyes területei közt mily különbségeket és árnyalatokat állapítanak meg s hozzájuk csatlakozva C. Viiias y Mey részletekbe menően is mily közvetlen kapcsolatot tárt fel az Ibériai-félsziget és Flandria gazdasági élete közt kongresszusi tanulmányában (La economia maritima de Costilla en el Atlantico durante la baja edad media. Rel. VII., 231—235.1.). A megjegyzések közül emeljük ki a referensek jól megindokolt intését, hogy a nagy pestisjárvány hatását korábban erősen eltúlozta a kutatás, valamint Earl J. Hamilton könyvére (Money, Prices and Wages in Valencia, Aragon and Navarre [1351—1500] Cambridge Mass. 1936) hivatkozva tett, számunkra különösen érdekes utalásukat, hogy a spanyolországi árak emelkedésére a XIV. század második felében a magyarországi arany megjelenése is kihatott. Azzal szintén egyetérthetünk, hogy a harmadik gazdasági területül Finnország, a balti államok és Lengyelország tekinthetők, sőt még azt sem kifogásolhatjuk, hogy időrendi egymásutánt próbálnak megállapítani a három, §őt Olaszországgal négy terület gazdasági fejlődése között. (Itt viszont Lengyelország és a balti államok Oroszországgal együtt, már Kelet-Európa részei.) Oly feltételesen és óvatosan hangzanak el ugyanis a vélemények, Közép-Európa kiterjedésének bizonytalan voltát is annyira kiemelik, hogy azokat csak alkalom gyanánt foghatjuk fel a további kutatásra. Amivel semmiképpen sem érthetünk egyet, az a gazdasági élet jelenségeinek a társadalmi fejlődéstől való elválasztása s az egyoldalú szemlélet, amely az életet nem szélesen áradó egységes folyamnak látja. A helyes felfogás kialakításában és meggyőző erővel hirdetésében, mondanunk sem kell, történetírásunk előtt igen nagy lehetőségek állanak, amelyeket megragadni el nem hárítható kötelessége. A maga részéről is tisztáznia kell ugyanis a fejlődés alapvető jelenségeit, hogy azután adatszerű, de éppen ezért életteljes előadásban, amely nem sémákra hivatkozik, hanejn a tényekből bontakoztatja ki az egyedül lehetséges fejlődés törvényeit, megismertethesse azokat. Az út korántsem sima, de járható, mint Marian Malowistnak a lengyel tanulmánykötetben Le commerce de la Baltique et le probléme des luttes sociales en P ologne aux X Ve et XVI° siécles címmel megjelent dolgozata mutatja (La Pologne au X" Congrés International des sciences historiques ä Rome. Warszawa, 1955, 125—146.1.). A szerző a polgári történetírással megegyezően a Baltikumot és Lengyelországot ősszelüggő gazdasági területnek tekinti s abban az elvi kérdésben is osztja a nyugati felfogást, hogy a gazdasági válságoknak a földesarak jövedelmét csökkentő hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Eljárását csak helyeselhetjük. Történetírásunk a közelmúltban túlontúl hódolva a vulgáris nézeteknek s mert a sematikus képbe nem illett bele, tartózkodott annak a kérdésnek megvizsgálásától, hogy a földesurat jobbágyának fokozottabb kizsákmányolására, illetőleg a követelt szolgáltatások jellegének megváltoztatására milyen közvetlen okok indították. Kutatóink megelégedtek az általános szólamokkal s nem gondolva meg, hogy éppen a marxizmus magyarazhatja a legkevésbé valamiféle immanens lelki tulajdonsággal az uralkodó osztályok magatartását, leegyszerűsítette és elszíntelenítette a történeti fejlődést. Malowist' több oldalról nézi a kérdést s nem csak arra utal, hogy a munkáskéz-hiány, az ezüstpénzben megszabott járadék csökkenése, valamint a gabona árának hanyatlása indította a földesurakat a jobbágy censusának emelésére és a robot különböző formáinak meghonosítására, hanem észreveszi azt is, hogy a jobbágy számára előnyös volt az ezüstpénz értékének csökkenése. Vagyis nem elégszik meg annak előadásával, hogy a kizsákmányolás miként befolyásolta a parasztság sorsát, hanem a kizsákmányolást magát is a gazdasági élet tényezői által meghatározott jelenség gyanánt vizsgálja. Felfogása korántsem jelenti, mintha az elnyomottaktól elfordulna vagy irántuk érzett rokonszenve csökkenne. A „pártosság", oly magatartást értve ezen, amely a parasztság küzdelmeivel való érzelmi azonosulást jelenti, végigvonul fejtegetéscin. Éppen ezért mondhatjuk, hogy a fejlemények sokoldalú fürkészése nem elvfeladást, hanem a történeti valóságnak a nálunk uralkodónál teljesebb megértését és ábrázolását jelenti. Malowisthoz kapcsolódva mindjárt példával illusztrálhatjuk, mily előnyös a megszokott sémákon túlmerészkedő, szabadabb vizsgálódás. Magyar viszonylatban is kétségtelen, hogy az ezüstpénz értékének csökkenése előnyt jelentett a parasztság számára, mivel dénárokban megszabott kötelezettségeinek könnyebben tudott eleget tenni. A terragium, amely a XIII., sőt XIV. században jelentős teher, szinte elhanyagolható összeggé zsugorodik össze, s ugyanígy az államnak járó 18, majd 20 dénáros lucrum camere sem az a nagy tétel a XV. század első felében, mint ami Károly Róbert pénzügyi reformjának meg-