Századok – 1957

Szemle - A középkori állammal kapcsolatos előadások (Ism. Kubinyi András) 365

SZEMLE 367-A vitának közvetlen okát a múlt század hatvanas éveinek politikájában kereshetjük: Poroszország és Ausztriának a német hegemóniáért folytatott küzdelmének ideológiai vetülete volt. Később is nagy jelentősége volt azonban a német burzsoázia politikájában : mindkét elmélet az imperialista politika ideológiai alátámasztását szolgálta. Hogyan viszonylik Holtzmann előadása ezekhez az elméletekhez? Mint láttuk, ő maga is felismerte a kérdés politikai oldalát. A régi, nyílt imperialista elméleteket eléggé diszkreditálta az elmúlt rendszer. Ezért a középkori német feudális expanzió dicsőítése nem lett volna helyes feladat. Holtzmann más útra lép. Alapgondolata — a császárság szellemi hatalom — ugyan nem zárja ki, sőt alátámasztja a kulturális expanzió elfogadását. Az Ottók kelet felé kulturmissziót folytattak. Tehát Holtzmann a birodalom keleti politikáját — óvatosabb formában — a régi elméletekhez hasonlóan értékeli. Más álláspontot foglal el azonban a francia politikával szemben. A birodalom a XII. századig nem volt agresszív Franciaország és a Nyugat irányából, és a XII. századi francia háború nem állott Németország érdekében. Végül Nyugat allamai hálásak lehetnek Németországnak a pápasággal való harca miatt. Kempf világosabban fejezi ki magát. A ködös „Christianitas" fogalomból indul ki, amelynek részesei Nyugat összes államai, és az lett volna a helyes, ha ebben kialakul egy föderalisztikus, a császár által irányított központi hatalom. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ezek az elméletek a háború utáni német burzsoázia újfajta irányvonalának visszatükrözései. Az elmúlt időszak minden irányú agressziója helyett, a többi ország burzsoáziájával szövetségben, de azt irányítva akarják céljaikat elérni. Részleteiben vizsgálva Holtzmann előadását, feltűnik, hogy az események társadalmi-gazdasági rugóival egyáltalán nem törődik. Ezáltal nem tud egy problémára sem helyes feleletet adni. Így nem magyarázza meg a szász dinasztia államának létrejöttét, amit a feudális viszonyok fejlődésével magyarázhatunk. Az Ottók expanziós politikája a kialakult feudális uralkodó osztály érdeke volt. A császárság egyházi jellegéről szóló tétel megkülönbözteti az uralkodóban a császárt és a királyt. Ebből aztán — ismerve a német királyok politikáját — azt a következtetést lehetne levonni, hogy az uralkodó, mint császár szent küldetést töltött be, mint király viszont agresszív politikát folytatott (vö. Századok, 1955. 838. 1.). Világos, hogy ez az elmélet így teljesen értelmetlen. A császárság fogalmát nem absztrahálhatjuk úgy, hogy elszakítjuk alapjától, a német királyságtól. Ezt nagyon helyesen észrevette az egyébként szintén szellemtörténész, és a császárság egyházi szerepét is valló Heinrich Mitteis is (Der Staat des hohen Mittelalters. IV. Auflage, Weimar, 1953. 121. 1.), amikor kimutatja, hogy az egyetemes impérium egy egységes népre alakított erős állam reális alapján állt. Helyesen úgy értelmezhetnénk, hogy a császárság alapja a szász dinasztia feudális német állama volt. Ez az állam pedig egyáltalán nem volt szent. Maga Holtzmann is beismeri a szlávok elleni kegyetlen hadjáratait, de szemforgató módon „kultúrfeladatként" értékeli. Persze objektíven vizsgálva a szlávok e korszakbeli életét, kiderülne, hogy nem is voltak annyira elmaradott állapotban (1. Lowmianski, i. m.). A probléma egyik oldala tehát, hogy a császárság alapja a feudális német állam. De miért volt ennek az államnak szüksége a császárságra? Es miért vállalta a császársággal annak egyházi jellegét is? A császári címet a X. században itáliai és burgundi fejedelmek viselték. A császárság ekkor gyakorlatilag az egyiíori „Középbirodalomra", Lothar császár örökségére való jogot jelentett, ahogy azt Barraclough megállapította (Die mittelalterlicher. Grui dlagen des modernen Deutschland. Weimar, 1953. 47—48. 1.). (Ottóék valóban hűbérjogot nyertek a császársággal Burgund (amely csak 1034-ben egyesült a birodalommal) és Provence felett. A császárkorona megszerzése egybeesett továbbá H. Berengár utolsó felkelésével, és így hozzájárult a lombard királyság feletti jogalap megerősödéséhez. Végül jelentette a Róma feletti véduraságot is, ezért érdemes volt vállaini az egyházi feladatokat is. Róma birtokával szabad lett az út Dél-Itália, a gazdag longobaid fejedelemségek és a bizánci birtokok felé is. Ottó itt is hódított, császári jogán, és ez okozta, hogy nem tudott megegyezni Nikephoros I hokas bizánci császárial (vö. Ostrogorsky : Geschichte des byzantinischen Staates. München, 1940. 205—6. 1.). Mindezeket a területeket a feudális német uralkodó osztály szabad prédájának tekintette. A birodalmat pedig ők, vagy időnként egyes csoportjaik irányították, és így a birodalom II. Frigyesig enek az osztálynak az érdekeit képviselte. Most térjtirűk rá arra az esetre, amidőn állítólag a császári hatalom politikai síkon is jelentkezett. A kérdés összefügg III. Ottó értékelésével. Ezt az uralkodót, és vele a restitutio imperii Romanorum jelszavát a nacionalista német történetírás hosszú ideig