Századok – 1957
Tanulmányok - Markó Árpád: Adalékok a Rákóczi-szabadságharc hadihelyzetéhez Erdélyben 163
170 MARKŰ ÁRPÁD magunk több erővel bemegyünk, az Erdélyben folytatandó hadakozást teljességgel Kegyelmedre bízzuk".2 0 Azzal, hogy Rákóczi Károlyi Sándort bízta meg az erdélyi hadjárat továbbvezetésével, neki önálló hatáskört adott. Jellemeznünk kell tehát röviden ennek a kuruc tábornoknak katonai, hadvezéri értékét. Károlyi 1669-ben született, tehát 7 évvel volt idősebb Rákóczinál. A szabadságharc kezdetén még a bécsi udvar szolgálatában harcolt Dolhánál a legelső kuruc szabadcsapat ellen. Azután főleg sértett hiúságból, mivel győzelmét Bécsben lebecsülték, s mert tiszántúli birtokai már mind Rákóczi fennhatósága alá kerültek, pártolt át a Fejedelemhez, aki őt azoimal tábornokká s a háború folyamán tábornaggyá nevezte ki. A szabadságharc végéig állandóan nagyobb seregcsoportok élén állott, de amellett tevékenyen részt vett annak belpolitikai életében is. Amikor a Fejedelem Bercsényit betegeskedése és egyéb okok miatt a szabadságharc utolsó időszakában felmentette főgenerálisi állásától, — Károlyira bízta az utolsó hadműveletek és a béketárgyalások-lefolytatását.2 1 Rákóczi ennek a mozgékony eszű, éles felfogású és helyes ítélőképességgel bíró, de erősen önfejű és a maga hasznát mindig szem előtt tartó alvezérének katonai értékét nem sokra becsülte. Oka is volt erre. Károlyi nem volt katona, származásánál fogva kapta meg előképzettség és gyakorlat nélkül azonnal a magasabb csapategységek vezetésére hivatott tábornok ren ifokozatát. Mint az autodidakta hadvezérek általában, ő is elkerülte a rendszeres, az akkori módszeres hadakozás szabályai szerint vívott nagy csatákat, nem szeretett ilyenekbe beleavatkozni, pedig épen Rákóczi háborúja megmutatta, hogy a császáriak nagy győzelmeiket ezekkel aratták. Rákóczi kétszer küldte Károlyit a Dunántúl felszabadítására. Károlyi mind a két alkalommal, 1704-ben és 1705-ben kezdeti szép sikerek és eredmények után kénytelen volt onnan kivonulni. De a legnagyobb hadvezéri mulasztásait két alkalommal állapíthatjuk meg. A Koroncó mellett 1704 nyarán és Zsibó mellett 1705 őszén vívott nagy csaták elvesztése határozottan Károlyi terhére írható. Koroncónál, Forgách tábornagy, többszöri sürgető figyelmeztetésének ellenére, a csata reggelén még mindig csak a csatatér közelében vesztegelt, az alig pár kilométerrel távolabb lévő Rábapatona mellett. Ha a csata napjának hajnalán elindul, éppen akkor érkezhetett volna a küzdelem helyszínére, amikor a csata tetőpontján volt, tehát friss csapatával beavatkozva, a balszerencsét elháríthatta volna. De még ha később indul is el, akkor is kellett volna találkoznia Heisternek a harc után kermerült, minden bizonnyal rendezetlen, szakadozott alakzatokban a csatatérről elvonuló seregével s akkor ott verhette volna azt széjjel. Ugyanezt a hibát követte el egy év múlva Zsibónál. Pedig talán ismerhette, mint művelt ember, a tudós hadvezér Zrínyi Miklós mondását, amelyet munkáiban sokszor ismétel és figyelmezteti a hadvezéreket hogy : ,,non licet in bello bis peccari". Koroncói 20 Károlyi Oklevéltár. 1897. V. k. 331. 1. 21 Károlyi szerepét a szabadságharc kezdetén helyesen értékeli Esze Tamás két munkájában : A tiszaháti felkelés, Bpest. 1952 és a II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata, Bpest, 1951 című tanulmányaiban. A szabadságharc befejezése körüli ténykedését részletes okmánytárral ismerteti Lukinich Imre az Arch. Rákóczianum XII. kötetében. Politikai működését értékeh: Köpeczi—Várkonyi: II. Rákóczi Ferenc, id. m. 303—4. 1.
