Századok – 1956

KRÓNIKA - Történettudományi kandidátusi disszertációk vitái (Makkai László—Szabolcs Ottó) 841

KRÓNIKA 853 tűnő hiányosságnak kell tekinteni azt, hogy az 1867-es kiegyezés utáni történelem s különösen a XX. századi történelem témaköréből egyetlen munka sem került vitára, nem szólva az egyetemes történelmi tárgyú disszertációk hiányáról. Az ismertetett kandidátusi vitákat azóta sok újabb követte, melyekről tudományos folyóirataink nagyrészt már meg is emlékeztek. Nem volna tehát móltányos, éppen a kezdet alapján általános érvényű értékelést adni a kandidátusi viták hasznáról és fogyatékosságairól. Néhány olyan problémára rá lehet azonban mutatni, amelyek már az első vitákkal kapcsolatban felmerültek, s azóta sem jutottak megnyugtató megoldáshoz. Mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy ezeket az alkalmakat nem használjuk ki eléggé a tudományos vitaszellem fejlesztésére, elvi problémák megbeszélésére. Még rövid életű, de máris szívósnak mutatkozó hagyománnyá kezd alakulni a kandidátusi viták bizonyos formális jellege, mely nem utolsó sorban abból az egyébként érthető körülményből származik, hogy a középpontban a jelölt képesítésének kérdése áll, s a tudományos problémák csak ezzel kapcsolatban, mintegy másodlagosan vetődnek fel. De még ez, az alkalom természetéből következő szempont sem indokolja az érdeklődésnek, a vitakedvnek ezt a lanyhaságát, mely nem egyszer megmutatkozik. A vita sokszor az opponensek és a jelölt előre megírt párbeszédében merül ki, a ritka hozzászólások inkább mellékkérdésekre irányulnak. Ennek oka kétségtelenül a viták előkészítésének módjában is rejlik. A disszertációnak könyvtárakban elhelyezett néhány példánya és a meghívottakhoz eljuttatott tézisek nem biztosítanak elegendő nyilvánosságot. Néha éppen olyanok nem vesznek tudomást a vita lényegesnek ígérkező vonatkozásairól, akiknek valóban fontos mondanivalójuk volna. Ha történettudományunk sajtószolgálata mozgékonyabbá válik, talán lehet majd ezen is segíteni, a figyelmet felhívó, előzetes rövid közleményekkel. Kedvezően hatna a viták alakulására az is, ha az opponensi vélemények felépítésükben és szempontjaikban nem tapadnának annyira a lektori jelentések már kijegecesedett műfajához. Az a minuciózus gond, mellyel az opponensek némelyike sorra veszi a disszertáció minden kifogásolható tételét, néha még a kisebb tárgyi tévedéseket és stílusbotlásokat sem felejtve ki, azzal a veszéllyel jár, hogy maga a koncepció és a döntő problémák elhomályosodnak. Mihelyt az opponensi vélemény közelebb kerül a vitaindító referátum műfajához, azaz elvenebbé, élesebb fogalmazásúvá, lényegre mutatóbbá válik, a vita várhatólag élénkebb lesz, s főleg nem szalad mellékvágányokra, mint az eddig nem egyszer megtörtént. Nem kell ezúttal külön beszélni a dogmatizmusról, mely nemcsak a disszertációkban, hanem az opponensi véleményekben is helyenként megnyilvánult. Az ellene folytatott harc nem csupán a kandidátusi viták, hanem egész tudományos életünk fontos feladata, s eredményei ezen a téren is meg fognak mutatkozni, mint annak már nem egy örvendetes jelét látjuk. Ugyancsak messze vezetne, ha a hozzászólások mennyiségi és minőségi elégtelenségének fő okát, történettudományunk káderhiányát próbálnók elemezni. Lényegbevágó vita aligha fejlődhetik ki akkor, ha a szóban forgó témának a jelöltön, esetleg még az opponenseken kívül nincs alapos ismerője. Gyenge vigasz az, hogy „elvi" kérdésekhez részlettudás nélkül is hozzá lehet szólni. Ez kivételesen igaz lehet, de általános kívánalomként felállítani egyet jelentene a dilettantizmus és a levegőbebeszélés bátorításával. Mindenesetre akadnak az ismertetett vitákon olyan mozzanatok, amelyek komoly reményeket ébresztenek a jövőre. Ilyen elsősorban az opponensek lelkiismeretes, odaadó elmélyülése, őszinte segíteniakarása és a jelöltek fejlődő készsége a bírálat elfogadására és értékesítésére. Tgen figyelemre méltó az, hogy módszertani kérdések is felvetődnek a vitákon. Ennek a kezdeményezésnek folytatását szívből helyeseinők. Mindezek és más pozitív jelenségek arra mutatnak, hogy a kandidátusi viták a jövőben egyre inkább az építő, tudományos bírálat fontos fórumai lesznek. MAKKAI LÁSZLÓ—SZABOLCS OTTÓ Helyreigazítás : A Századok 1956. 3. számában, Szabad György kandidátusi értekezésének vitájáról szóló közleményben a 452. lapon „Észrevételeim . . ." kezdetű és a 453. lapon ,,. . . stílusforma járul" végződésű idézet nem Pach Zsigmond Páltól, hanem Szabó Istvántól származik. A 454. lap utolsó sorában „vert" helyett „rest", a 460. lap 10. sorában „függő" helyett „fűtött" olvasandó.