Századok – 1956

KRÓNIKA - Történettudományi kandidátusi disszertációk vitái (Makkai László—Szabolcs Ottó) 841

842 KRÓNIKA A vita ezt a problémát nem érintette többé, holott tisztázása kétségkívül igen fontos, hiszen függetlenségi harcaink megnyugtató értékelése enélkül lehetetlen. A szerző válaszában hangsúlyozta, hogy nem becsülte le a török kérdés fontosságát, de nem tudja ezt elszigetelten, a Habsburgok törökellenes szerepétől elszakítva nézni. A Habsburgok az adott időpontban nem adtak segítséget a török ellen, sőt a magyar erők lekötésével egyenesen akadályozták a török kiűzését. Helytelen az a szemlélet, mely Erdély önállóságát a török kiűzésének akadályaként fogja fel, hiszen fejedelmei mindig keresték a lehetőséget, hogy a török fennhatóság alól szabaduljanak. A kelet-európai népek uralkodó osztályai nem voltak egyértelműen a törökellenes harc gátolói, semmi esetre sem olyan mértékben, hogy — mint ezt Perényi állította — csak eltávolításuk esetén tudtak volna a Habsburgok a török ellen sikerrel fellépni. Nyugodtan azonosíthatjuk magunkat ebben a tekintetben függetlenségi harcaink nagy vezetőivel, különösen pedig a magyar néppel, mely felismerte, hogy a magyar történelem minden függő kérdésének, így a török kérdésnek megoldása is csak a Habsburgok eltávolítása útján lehetséges. Az opponensek és a hozzászólók által felvetett egyéb problémák nem érintették a disszertáció alapvető mondanivalóját. Bizonyos hiányosságokra (a historiográfia és a cseh viszonyok ismertetése terén) való rámutatás és terminológiai tisztázások (pl. a rendiség tekintetében) mellett két vonatkozás váltott még ki vitát. Az egyik a sajátos kelet-európai fejlődés okainak, a másik a nemzeti összefogásnak a kérdése volt. A szerzőnek a világpiac kiterjedéséről ós annak kelet-európai következményeiről alkotott koncepcióját Perényi József abból a szempontból bírálta, hogy a külkereskedelem jelentősége túlzott hangsúlyt nyert a sokkal lényegesebb belső piaccal szemben. A szerző sietett leszögezni, hogy nem akarja a „második jobbágyság" rendszerét közvetlenül a gabona-exportból eredeztetni. Ugyanakkor azonban nem lehet a külső piac ösztönző hatását tagadni, annál kevésbé, mivel éppen a közép- és kelet-európai országok belső piacának lebecsüléséhez vezetne, ha nem tételeznők fel, hogy a magyarországi, általában a kelet-európai árugazdaság már elért arra a fokra, melyen ilyen vagy olyan formában reagálnia kellett a nyugat-európai tőkés árutermelés előretörésére. Székely György, a másik opponens a szerzőnek azt a nézetét kifogásolta, hogy az erdélyi állam vezető-szervező szerepe a függetlenségi harcban elkerülhetővé tette a nép aktív fegyveres részvételére való támaszkodást, mert ebben a szemléletben elsikkad Bethlen seregének népi összetétele (közszókelyek, hajdúk, végváriak, szökött jobbágyok) és a felső-magyarországi nép spontán csatlakozása. Az is a nép szerepének a félreismeréséhez vezet, hogy a szerző a népi mozgalmaknak azt a negatív hatását hangsúlyozza, mely a néptől félő uraknak a Habsburgok felé való tájékozódásában nyilvánult meg s kevesebb figyelmet fordít azokra a mozzanatokra, mikor a népi kezdeményezés a függetlenségi harc vállalására szorítja rá a magyar uralkodó osztályt. Makkai László hozzászólásában azt fejtegette, hogy a nemzeti összefogás kérdését nem szabad elszakítani a „második jobbágyság" rendszerének kialakulásától. A szerzőnek az a megállapítása, hogy a kelet-európai rendiségnek a XVII. század elejére bekövetkezett megerősödése a „második jobbágyság" következménye, úttörő jelentőségű, fontos meglátás, de ki kell egészíteni azzal, hogy a „második jobbágyság" kialakulása és további fejlődése a szabad paraszti állapot felé törő tömegek heves ellenállása közepette megy végbe, ami a rendi anarchiával szemben a centralizáció malmára hajtja a vizet. Részben úgy, hogy a népi mozgalmaktól megrettenő nemesség a centralizáció elfogadására kényszerül (mint az Ausztriában történt), részben pedig úgy, hogy az idegen elnyomással szemben a szabádparaszti törekvések találkoznak a nemzeti centralizációs törekvésekkel (mint ez Magyarországon történt). Székely és Wittmann nézeteltérése abban oldható fel, hogy az erdélyi fejedelemség vezetőszerepe a függetlenségi harcban nem fölöslegessé teszi, hanem magába olvasztja a nemzeti összefogást. A nemzeti összefogás önálló paraszti kezdeményezése akkor lép fel, mikor az erdélyi fejedelemség függetlenségi harca (ideiglenesen vagy tartósan) megbénul, ebben igaza van a szerzőnek, de a nemzeti összefogás nem szünetel az erdélyi fejedelmek harcának idején sem, ha ritkán kerül is az események felszínére. A parasztságnak az idegen elnyomás elleni küzdelme objektíve egybeesik az erdélyi fejedelmek függetlenségi vállalkozásaival s ezért gyakorlatilag alárendelődik azoknak. Ennek a szoros kapcsolatnak azonban a közös függetlenségi érdeken túlmenően további, mélyebb oka is van. A polgári erők támogatását nélkülöző erdélyi fejedelmi hatalom jelentős mértékben támaszkodik a szabadparaszti rétegekre (hajdúk, székelyek, kisnemesek, mezővárosok, puskások, drabantok), s , az erdélyi társadalompolitika a magyarországi parasztság társadalmi törekvéseivel természetszerűleg találkozik. Ez a találkozás viszont egyúttal a nemzeti