Századok – 1956

SZEMLE - Márkus László: Guyon Richárd (Ism. Barta Lstván) 814

816 SZEMLE vagy valami intrika a hibás. A tízíves könyvben nincs úgyszólván egy lap sem, amelyen csak a leghalványabb kísérlet is történnék Guyon bírálatára, s ennek az egyoldalúságnak a betetőzése az a 12 oldalas összefoglaló értékelés, amelynek túlnyomó része Guyon egyéniségének, katonai képességeinek felsőfokban való méltatása, de egyetlen jelző, egyetlen mellékmondat sem utal arra, hogy jellemének lehettek hibái is, hogy cselekedetei között lehettek kifogásolhatók is (118— 130. 1.). Guyon valóban egyik legtisztább alakja szabadságharcunknak, katonai zsenialitásának foka azonban még hagy fenn tisztázandó kérdéseket, s egész pályáján akadnak olyan mozzanatok is, amelyekkel kapcsolatban a bírálat elől sem lett volna szabad a szerzőnek kitérnie. így pl. meg kellett volna vizsgálnia, hogy mivel indokolható Guyonnak az a lényegében káros magatartása, amikor a Budát ostromló Görgeynek nem akar Komáromból ostromágyúkat küldeni. De megvizsgálhatta volna Puky Miklós komáromi kormánybiztosnak azt az állítását is, amely szerint Guyon kísérlete Pázmándy Dénes felakaszttatására csupán személyes bosszú műve volt azért, mert Pázmándy egykor ügyészi eljárást indíttatott ellene egyik jobbágyával szembeni kegyetlenségéért. (L. Szinnyey J. : Komárom 1848/49-ben. Naplójegyzetek. Bpest, 1887. 118—19. 1.). E két esetet csak példaként említem arra, hogy még a legtisztább történeti személyiség sem ábrázolható annyira lenyűgözőnek és makulátlannak, mint ahogyan Guyon jelenik meg az olvasó előtt Márkus művében. Jellemző a szerző rajongó túlzásaira az is, ahogyan pl. a tartalékhadtest 10 000 emberének a zászló alá állását Guyon erélyes szervező munkájának tulajdonítja (105. 1.), holott a toborzási és sorozási apparátus számolatlanul szállította az újoncokat s a nehézségek nem a keretek számszerű kitöltésével, hanem a felszereléssel kapcsolatban adódtak. De ilyen túlzás az is, amikor a szerző szerint az átutazó Guyon megijeszti az aradi vár feladásáról tárgyaló császári küldöttséget s az erre siet feladni a várat (107. 1.). Az aradi vár feladásának körülményei okmányszerűen tisztázva vannak : a feltótelek jóval korábban kialakultak, június 28-án pedig már az átadási okmányt is aláírták, holott Guyon ekkor még Szegeden volt s csak a következő napokban ment Arad alá. De a kritikátlan idealizálást átviszi a szerző a rokonszenves mellékszereplőkre is : ennek egyik tünete pl. j az, amikor a szerző ismételten azt állítja, hogy a Délvidéken csak Perczel lemondása ( után kezdtek a dolgok rosszra fordulni (106., 108. 1.), holott ismeretes, hogy a délvidéki helyzet szempontjából döntő kátyi csatavesztés (június 7.) idején még Perczel volt a IV. hadtest parancsnoka. E szórványos példák korántsem egyedülállóak arra az eszményítő tendenciára, amely végeredményben az egész műre alapvetően jellemző. Az életrajz e leglényegesebb fogyatékosságának kifejlődésében az említett lélektani okokon kívül szerepet játszhatott a Márkus által felhasznált egyes forrástípusok befolyása is. Guyon életére viszonylag kevés az egykorú levéltári forrás, annál több a visszaemlékezés, a napló, az újságcikk, a szépirodalmi jellegű feldolgozás. Az utóbbiak adataikban nem mindig megbízhatóak, viszont lelkesítő előadásmódjuk, a hősük iránti rajongás kétségtelenül nagy hatással van az olvasóra. Nem véletlen, hogy Márkus könyve egy Jókai Csatakópei-böl vett részlettel indul : hősének ábrázolása mindvégig emlékeztet Jókai makulátlan, legyőzhetetlen hőseire, de az sem kelt a szakemberben teljes megnyugvást egyes események hitelessége iránt, hogy a műnek elsőrangú forrását képezik Szokoly Viktor cikkei, amelyek pedig a szerző szerint is „nem annyira történeti előadások, mint inkább Guyon működésének idealizált, lelkeshangú méltatásai" (145. 1.). Persze a hitelesebb források hiányáért nem lehet a szerzőt felelőssé tenni, viszont az az elv sem képezheti a forráskritika alapját, hogy azt tekintjük hitelesnek, ami hősünkre kedvező. A mannswörthi 800 és a nagysallói 2000 császári halott pl. nem kerülhetett volna be a könyvbe, ha Márkus a legendaszerű visszaemlékezések helyett a szolidabb hadtörténeti szakmunkákból merítette volna ténybeli adatait (42., 95. 1.). A mű egyik értékének tekinthető, hogy a Görgey - Guyon ellentétet kiemeli a személyi gyűlölködés hagyományos keretéből ós a forradalmi és kompromisszumos erők ellentétének tükröződését látja benne. Túlzó azonban az a mód, ahogyan ezt az ellentétet az egész munka középponti problémájává, gerincévé teszi s a fehér ós a fekete, a jó ós a rossz ősi harcának egysíkú, egyszínű ábrázolását nyújtja a bonyolult történeti valóság megmutatása helyett. Ez az ábrázolásmód nem mentes a primitív ténybeli túlzásoktól sem : nem hihető pl., hogy Görgey azért küldte volna Guyont Branyiszkó ellen, mert remélte, hogy ott majd kudarcot vall (84. 1.). A negatív személyi kultusz példájának tekinthető, ahogyan a szabadságharc minden egyéb problémája, nehézsége eltörpül Márkus könyvében Görgey személyes kártevő tevékenységének jelentősége mellett ; az utóbbi természetesen nem volt lebecsülendő éppen a szabadságharc döntő szakaszaiban, de ennyire uralkodó mégsem volt a küzdelem sorsára befolyást gyakorló belső és nemzetközi problémákkal szemben. Hasonlóan nem megnyugtató az a mód sem, ahogyan