Századok – 1956

SZEMLE - Gyakov; V. N.—Nyikol&zkij; N. M.: Az ókori világ története (Ism. Bellér Béla) 799

800 SZEMLE sét tárgyaló őstörténeti fejezetek s a konkrét államalakulatokkal foglalkozó történeti fejezetek között. Végül nem kielégítő az ősközösségi ideológiai formák, szellemi élet tárgyalása s az ezzel kapcsolatos burzsoa-idealista nézetek cáfolása sem. Az animizmust a szerzők a felső paleolithoz kötik s ezt megelőzőleg totemizmusról beszélnek (48 — 49. 1.). Ez a felfogás a marrizmusra emlékeztet. Nem tartjuk elég konkrétnak és meggyőzőnek a burzsoa-idealista őstörténeti nézetek bírálatát sem. Lévy-Bruhl francia tudósnak az ősember prelogikus gondolkodására vonatkozó tételét a szerzők sommásan tagadják (19. 1.) ; de amikor tagadásukat érvekkel támogathatnák, pl. az absztrakt gondolkodás kifejlődésének rajzával (46. 1.), ezt nem teszik meg. Az ősközösségi vallás politheizmusát állító tételnél (50. 1.) nyilván meg kellett volna említeni s cáfolni W. Schmidtnek és iskolájának („Anthropos") ősmonotheista nézeteit s más idealista tudósok (pl. W. Wundt, S. Freud, C.G. Jung stb.) téves, de széles körben ismert nézeteit is. Az ókori Keletet tárgyaló második résznek főérdeme az ókori keleti társadalom jellegének Marx, Engels nyomán való tisztázása. A szerzők gazdag és sokrétű történeti bizonyítóanyagra támaszkodva kimutatják, hogy az ókori keleti társadalmak lényegileg rabszolgatartó társadalmak, bár ezeknek egy sajátos, a klasszikus (görög-római) rabszolgaságtól elütő típusát, az ún. házi rabszolgaságot képviselik. Keleten ugyanis hosszú ideig n em bomlott fel a nemzetségi faluközösség, s így rendkívül lassan tört magának utat a magántulajdon (bár ez Asszíriában már sokkal fejlettebb, mint Babiloniában, 150. 1.) s a vele összefüggő rabszolgaság. Az ókori Keleten az állam, illetve az uralkodó volt a legfőbb földtulajdonos. A földek azonban gyakorlatilag — a királyi, templomi s egyéb magánföldesúri birtokok kivételével — a faluközösségi szabadok birtokában voltak. A magánföldesúri birtokok jelentős számú rabszolgáival szemben tehát a faluközösségi szabad parasztok túlnyomó többsége^ állott. Azonban ezek a szabad parasztok is természetbeli adó szolgáltatására s közmunka végzésére voltak kötelezve. Ezért nevezi Marx a kizsákmányolásnak ezt a keleti formáját „általános rabszolgaság"-nak.2 A faluközösségek lassú felbomlásával azután az ókori Keleten is utat tört magának a rabszolgaság. Erre a társadalmi alapra vázolják fel a szerzők az ókori keleti államok rendkívül érdekes és változatos politikai történetét, eredeti és sajátos kultúráját. Bár a második rész alapkoncepciója nagy vonalakban kétségkívül helyes, kivitelezése mégsem sikerült mindenütt egyformán. Mindjárt problematikusnak látszik az egyes fejezeteknek olyan szerkezeti felépítése is, amely a politikai történetet bocsátja el őre, s csak ezután foglalkozik a gazdasági-társadalmi kérdésekkel. Ez a tárgyalási mód azért vitatható, mert így elválnak egymástól ós önállósulnak a termelés, az alap és felépítmény összetartozó oldalai, felesleges ismétlődések, „átfedések" keletkeznek s megnehezül egy-egy fejlődési szakasz átfogó dialektikus szemlélete. Több hibát követnek el a szerzők az ókori keleti rabszolgatartó társadalom jellemzésénél is. Minthogy figyelmüket túlságos mértékben leköti a nemzetségi faluközösség, s ezt szinte mozdulatlannak ábrázolják, nem foglalkoznak eléggé behatóan és mélyen a rabszolgaság fejlődésével még olyankor sem, amikor erre kitűnő forrásanyag áll rendelkezésre (pl. Hammurapi törvénykönyve, 77 — 78. 1.), s nem világítanak rá kellőképp az ókori keleti rabszolgaság olyan fontos forrására, mint az adósrabszolgaság (83 — 84. 1.). Még inkább elmosódott a rabszolgaság fejlődésének rajza az ókori India és Kína esetében. (A XVII — XVIII. fejezetek egyébként is a második rész leggyengébb fejezetei közé tartoznak.) Nem találjuk meg az ókori Keletről szóló részben a házi rabszolgaságnak, mint a rabszolgaság önálló fejlődési szakaszának általános jellemzését sem. Sőt a görög rész egy odavetett megjegyzéséből azt lehetne leszűrni, hogy a házi rabszolgaság azonos a patriarchális rabszolgasággal (222. 1.). Nem sikerült a szerzőknek kielégítően megoldaniok Kisázsia, Szíria, Közép-Ázsia népeinek ethnogenezisét sem, habár itt már támaszkodhattak a szovjet nyelvtudományi vita eredményeire. Eléggé hézagosak és kidolgozatlanok a kulturális fejezetek is, kiüönösen az egyiptomi és a zsidó kultúráról szóló fejezet (122—129., 145—146. 1.). A könyv harmadik főrésze 166 oldalon keresztül az ókori Görögország történetét tárgyalja — sajnos, tudományos periodizáció nélkül. A szerzőknek ebben a részben sikerült hű és hiteles képet adniok a görög rabszolgataró társadalom fejlődéséről a homéroszi kor patriarchális rabszolgaságától az adósrabszolgaság felszámolásán át (Solón) egészen a klasszikus (V—IV. század), ill. a hellenisztikus (IV—I. sz.) rabszolgaságig. Konkrét történelmi anyag dokumentálja az osztálytársadalom és állam fejlődésének évszázados folyamatát, ermek a marxizmus — leninizmus által feltárt általános és különleges törvényeit (XXIII — XXVI. fejezet).3 A könyv drámai erővel mutat rá a görög—perzsa háborúk nagy hazafias jelentőségére, a görög demokrácia fölényére a perzsa despotiz-2 Marx: A tőkés termelés előtti tulajdonformák. Bpest, 1953. 31. I. 2 Engels: A család, a magántulajdon és az állam eredete. Bpest, 1949, IV—V. fejezet.