Századok – 1956

SZEMLE - Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a XIV. században; (Ism. Komjáthy Miklós) 780

SZEMLE 781 sómat az a tény, hogy a könyv bemutatásának, a szó eredeti értelemben vett ismertetésének és alapos kritikai elemzésének voltaképpen már elmúlt az ideje, hiszen eredményei jórészt beleépültek történettudományunkba, vitatható megállapításaival kapcsolatban pedig többen is állást foglaltak. Ezért recenziómban eltekintek a könyvismertetések és bírálatok szokványos formáitól és terjedelmétől, sőt meg kell vallanom, eleve lemondok azoknak a magasabbrendű igényeknek kielégítéséről, amelyeket legjobbjaink kívánnak a recenzenstől, s amelyek írásomat a szó legjobb és valóságos értelmében vett kritikává tennék. Elnézést keli kérnem azért, hogy megelégszem egyszerű kritikai reflexiókkal. A tanulmánykötet a magyar parasztság Anjou-kori, helyesebben XIV. századi történetének legfontosabb problémáit vizsgálja. A dolgozatok írása idején, s hozzátehetjük, még ma sem tisztázódott véglegesen a magyar történelem marxista alapon nyugvó korszakfelosztása. Ezért ós az anyaggyűjtés különleges szempontjai miatt vonta meg a szerkesztő látszólag önkényesen a feldolgozás időhatárait. Az önkényesség csak látszólagos, mert az írók problémáik fejtegetése során a megadott határokon túl előre és hátra is tekintettek s így igyekeztek törósmentesen megvilágítani a magyar parasztság koraközépkori életének legjelentősebb szakaszát. Az ún. pozitivista történetírás és a szellemtörténelem, bár hasonlíthatatlanul intenzívebben foglalkozott a korai középkorral, mint az újabb időkkel, alig méltatta figyelemre a parasztság életét ebben a korszakban. A tanulmány közrebocsátásával tehát régi és nyomasztó adósságát törlesztette a magyar történetírás. Vitathatatlanul igaz a kötet bevezetésének az a megállapítása, hogy az ún. polgári történetírás forráskiadói tevékenységének rendszertelensége és hiányosságai következtében belátható időn belül csak közösségi munkával lehetett célhoz érni. A munkaközösség hatalmas okleveles anyagot cédulázott fel. Ami ebben az anyagban új volt, annak legnagyobb részét azóta Mályusz Elemér Zsigmondkori Okleváltára és Kumorovitz L. Bernát Veszprémi Regeszták című kötete publikálta. Az anyaggyűjtő munkatársak tágabb köréből vált ki az a marxista és polgári történészekből álló szűkebb csoport, amely a feldolgozás nehéz és felelősségteljes munkáját végezte. A szerkesztő Székely György kezdettől marxista alapon álló historikus, aki szerencsés kézzel fogta össze a kis közösség munkáját. Nem csekély feladat volt ez, hiszen a közösségi munka során bizonyos nevelési feladatok megoldására is vállalkozott. Különös dicsérettel kell megemlíteni, hogy feladatát kitűnően oldotta meg : az elvi következetességet és szilárdságot sohasem tévesztette össze a tapintatlansággal. A feldolgozó munka oroszlánrészét is ő vállalta. Bevezető tanulmányában tisztázta a jobbágyság XIV. századi egységesülésének előzményeit, a következő két terjedelmes fejezetben pedig a parasztság helyzetét az államhatalomhoz való viszonyának és a földközösségről fennmaradt adatoknak tükrében boncolgatta. Székely dolgozatait kifogástalan módszeresség, igen nagy szorgalom, teljességre törekvés jellemzi. Szorgalmánál csak szervezőképessége nagyobb, amellyel munkatársait egy cél szolgálatában összefogva, oly hatalmas adattömegen tudott úrrá lenni, amilyenen régebben csak a kivételes munkabírású historikusoknak sikerült. A régi pozitivistákra emlékeztető aprólékossággal rótta egymás mellé az oklevelek tanúvallomásait. Fejtegetéseinek olvasása közben az embernek határozottan az a meggyőződése, hogy állásfoglalása kialakításánál minden hozzáférhető adatot mérlegre tett. Ez a módszer persze önmagában hordja annak veszélyét, hogy az előadás egysége megbomliks nem egyszer úgy tűnik, mintha az adatok önmagukért szerepelnének csupán. A módszernek erre a sajátosságára vezetem vissza az Anjou-kori paraszti osztályharccal kapcsolatos megállapításaiban mutatkozó kisebb bizonytalanságot, ill. túlzásokat. Székely abban az igyekezetében, hogy a polgári történetírás mulasztásait pótolja, figyelmét túlságosan a paraszti osztályharcra összpontosította s — nézetem szerint — annak a valóságosnál nagyobb jelentőséget tulajdonított. Azt mondja például, hogy „az Anjouk államának feladatait . . . előre meghatározták a parasztság XIV. századi osztályharcának sikerei" (19. 1.). Megállapítása kissé egyoldalúan hangzik, különösen, ha pontosabban megnézzük a paraszti osztályharc XIV. századi megnyilatkozásaira vonatkozó adatait. Ezek legtöbbjéből ui. az derül ki, hogy a paraszti mozgalmak legfeljebb másodlagos elemként járultak a polgárság megmozdulásaihoz, bár azt is hozzá kell tennünk, hogy e két osztály mozgalmainak összefüggését sem lehet legtöbb esetben konkréten bizonyítani. (Olv. pl. 31. 1.: „Feltehetően összefüggésben áll ezekkel az egyházellenes városi mozgalmakkal a század elején több helyen fellépő paraszti megmozdulás".) Maga Székely is kiemeli, hogy az Anjou-kori, egyházellenes megmozdulások élén elsősorban városi és csak kisebb mértékben állott falusi dolgozó nép. Tömörebben és pregnánsabban kellett volna Székelynek megfogalmaznia mindazt, amit az oligarchák és általában az uralkodó osztály „parasztpártoló" és „parasztelnyomó" politikájáról mondott (47., 50. és 52.1.). Elmosódott konturú előadásában a paraszti osztályharc nagyobb jelentőségűnek, 18*