Századok – 1956

SZEMLE - Heuss; Alfréd—Aymard; André: La monarchie hellénistique (Ism. Borzsák István) 753

754 SZEMLE tyrannos ellentéte ; az „eszményi" uralkodó személye és ténykedése mentesült a külső törvények hatálya alól, a király személyében öltött testet a nomos (nomos empsychos) és egyáltalán minden erény (igazságosság, philanthrópia, az alattvalók felkarolása, jámborság stb.). Ennek az etikának leghatásosabb szószólója Isokratés. Ez lett volna Heuss szerint az az eszményi tőke, amelyből a hellenisztikus monarchia — helyzetének legalizálására — oly nagy hasznot húzott. Bár „Alexandras viszonya a filozófusi szellemhez nem volt zavartalan, utódai alatt nyilván teljes volt az összhang a hellénisztikus monarchia és az erkölcsi-politikai érzék között" (211. 11). Heuss szerint abban, hogy a legkülönbözőbb filozófiai irányzatok ugyanazt az erkölcsi eseményt állították a hellénisztikus uralkodók elé, figyelemreméltó ideológiai konvergenciát tapinthatunk ki. A hellénisztikus monarchiának az erkölcsiekkel szembén megmutatkozó engedékenységét pedig az magyarázza, hogy idegen népi környezetben szüksége volt a görög világ közvéleményének támogatására. Ezt bizonyítaná a hellénisztikus uralkodók fennmaradt levelezésének humánus hangja is, amelyben nyoma sincs a „barokk méltóságtudatnak" (212. I.). És hogy magyarázzuk az épp akkor felvirágzó uralkodókultuszt ? Heuss itt is rámutat a görög poiisok hagyományaira ; tagadja a hellenisztikus uralkodók politikai érdekeltségét ; a görög lakosság így reagált volna az uralkodói hatalomnak, főleg pedig segítőkészségnek (philanthrópia) megnyilvánulásaira. Az egyiptomi hagyományokra építő Ptolemaiosoknak (majd nyomukban a Seleukidáknak stb.) kijáró kultusz — Heuss szerint — „csakis önkéntes alapon képzelhető el" (212. 1.). Annyi bizonyos, hogy Alexandras kihívó magatartása még rossz vért szült ; az is, hogy a görögök az uralkodókultuszt összeegyeztethetőnek tartották etikájukkal (de mikor ?), de a kérdést mégsem intézhetjük el azzal, hogy „ez a történeti tény nem is a hellénisztikus görögségre, mint- inkább a hellénisztikus görögség lélektanára tartozik" (213. 1.). Elhisszük, hogy az uralkodókultusz vallástörténeti jelentőségét fölösleges eltúloznunk („ein Verfallsprodukt am Baum der griechischen Religion"), de mi az oka annak, hogy a marathóni és salamisi perzsaverők nemzedéke még szuverén fölénnyel és érthető öntudattal tekintett le a proskynésis barbár szókására ós halandó emberek istenítésére (Aisch., Pers. 152—7), a perzsa birodalmat meghódító makedón-görögség pedig ugyanezt már „összeegyeztethetőnek tartotta etikájával" ? Nyilván olyan változások mentek végbe a görögség életében, amelyek lényegesen többet nyomtak a latban, mint a szerzőtől felsorakoztatott részletjelenségek vagy spekulációk. Heuss szinte légüres térben mozog : mintha nem is emberek éltek volna a IV —III. századi Görögországban, hanem csak egyes filozófiai irányzatok és elméletek egyenlítődtek volna ki békésen egymás között. A „társadalom", „termelés", „rabszolgatartás" stb. szó elő sem fordul nála ; a „gazdasági alap" helyett is legfeljebb csak „elméleti alapról" olvashatunk. így azután inkább az volna meglepő, ha Heuss beszámolója valóban gyarapította volna a hellénizmussal kapcsolatos ismereteinket. * A. Aymard korreferátuma („L'institution monarchique" : 215 — 234. 1.) harmonikusan kapcsolódik Heuss fejtegetéseihez, amennyiben választékos mondataiból, szubtilis megfogalmazásaiból ugyanaz a látszólag lényegmegragadásra törekvő, valójában a lényeget elkendőző szemlélet ütközik ki — ezért ismertetését is .rövidebbre foghatjuk. Jellemző pl., hogy Avmard sem hellénisztikus társadalomról vagy társadalmakról, hanem csak hellénisztikus monarchiákról beszél, amelyek „nyíltan a hellénizmus védelmét és előmozdítását tűzték zászlajukra". A hellénisztikus monarchiát kulturális ténynek (un fait de civilisation) tartja, vagyis eleve elzárkózik a hellénizmus társadalmi lényegének megismerése elől. Kifejti ugyan, hogy a hellénizmust nem lehet csupán „vallási, intellektuális és művészi eszmékkel, ill. gyakorlattal meghatározni", mivel a hellénizmus — mint „une conception de l'homme" (216. 1.) — szükségképpen magábafoglalja azt a keretet is, amelyben az embernek a közösség által várt vagy megkövetelt tevékenysége végbemegy. De ennek a közösségi keretnek a vizsgálata nem megy túl bizonyos általánosságokon. A polis-rendszer megszűnésének (vagy : kiterjedésének) tényét semmiképpen sem magyarázhatják pl. a basileus-cím használatával foglalkozó formális okfejtések. Egyes intézmények összehasonlító vizsgálata sem sokat jelent, ha az összehasonlítás külsőségekre, a felszínre korlátozódik, és a finom distinkciók (pl. a „nemzeti" és a „személyhez kötött" monarchiák között) sem sokat mondanak. („Nemzeti" volna pl. a makedón monarchia, míg egyebütt a monarchikus hatalom a Lagidák, Seleukidák, Attalidák stb. személyéhez van kötve.) Bár a hellenisztikus birodalmak, egyes intézmé-