Századok – 1956
VITA - Tolnai György: A parasztipar kialakulása és tőkés iparrá fejlődése Magyarországon (1842—1849) 709
A PARASZTIT AR KIALAKULÁSA ÉS TŐKÉS IPÁKKÁ FEJLŐDÉSE MAGYARORSZÁGON (1842—1849) 715 Országrész Megyék száma a háziipar felbomlásának kezdeti szakaszán Az összes (Fényes által leírt) megyék száma Az ipari szempontból elmaradt megyék az összes megyék százalékában Duna—Tisza köze 3 Dunántúl 2 13 15 Tiszántúl 5 15 33 Szlovák Felvidék 3 15 20 Kárpátukrán Felvidék 3 4 75 Horvát-Szlavónia 4 6 67 Együtt 17 56 30 A fenti számok csupán általános tájékozódásra alkalmasak,3 7 s azt is szolgálják; közelebbi következtetések nem vonhatók le belőlük. Azt a következtetést mindenesetre megtehetjük, hogy a háziipar felbomlása szempontjából legelőrehaladottabb vidékek az ország belső és nyugati területei : az Alföld (ebben is elsősorban a főpiachoz, Budapesthez közeleső Duna — Tisza köze) és a Dunántúl (mely viszont Bécshez áll közelebb). A nemzetiségi területek között ipari szempontból a legfejlettebb a szlovák-lakta Felvidék (amely a Dunántúlt is megelőzi), s amelynek évszázados múltra visszatekintő ipari városai — és ipari falvai — vannak. A többi nemzetiségi területek — Kárpátalja, Horvát-Szlavónia és a Fényes könyvében nem szereplő Erdély — ipari ós általában gazdasági szempontból viszonylag elmaradott vidékek az 1847-et megelőző időszakban. Magyarország megyéinek tehát kb. egyharmadában az árutermelő paraszti ipar kialakulásának csupán csíráiban volt meg. Kétharmadában azonban — s ennek vizsgálata az alábbiakban történik — a fejlődés már magasabb fokon állott. II. A falusi kézműipar, mint a háziipar kiegészítője; a paraszti (kusztár) ipar fejlődése Az eddigiekben a háziiparról úgy esett szó, mint a naturális parasztgazdaság zárt egységének ipari tevékenységéről ; a valóságban azonban már a feudális rend mélyén sem igen létezett teljesen zárt parasztgazdaság, mert bizonyos ipari termékeket a jobbágyparaszt is gazdaságán kívülről szerzett be. Olyan ipari termékekről van szó, amelyek előállítása különleges szakmai tudást vagy különleges szerszámokat igényelt, amelyek nyersanyaga helyben nem volt beszerezhető stb. Ez iparcikkeket a kézműipar szolgáltatta a parasztgazdaság számára, amely céhes szervezettségben, főleg a városokban működött, s termelését a céh által meghatározott formák és keretek között folytatta. A kézműiparnak a parasztságot elsősorban érintő szakmái tipikusan kisipariak : csizmadia, varga, cipész, szűcs, irhász, szabó, szűrszabó, kerékgyártó, ács, kovács stb. — amelyek elsősorban megrendelésre (s ami ezzel összefügg : méretre) dolgoztak. Ezekhez a szakmákhoz később újak csatlakoztak, mint a takács, posztócsapó, posztónyírő, kötélverő, fazekas, kosárfonó stb. Az első pillanatra feltűnik, hogy itt kétféle típusú kézműiparról van szó : az a típus, amelyet pl. a csizmadia szakma képvisel, már külön iparágként szerepel abban az időben, amikor a parasztgazdaság még viszonylag önellátó, tehát a háziipar felbomlása előtt is ; az a típus azonban, amelyet pl. a takács szakma képvisel, csak akkor és ott kezdhette meg tevékenységét, amikor s ahol a háziipari szövés-fonás már bomlásnak indult. A kisipari és háziipari típusú kézművességet meg kell különböztetni; ennek, mint látni fogjuk, igen nagy jelentősége lesz a későbbiekben. A háziipar felbomlása mértékét a területen levő kézműipar mennyisége ós milyensége nagymértékben jellemzi. S egyben jellemző adat a parasztság felbomlásának mértékére is. „Az osztályokra tagozódás alapja a munkamegosztás" (Engels) — a kézmű iparágak létrejötte pedig a társadalmon belül megszülető fokozott munkamegosztás alapján történik. A parasztság felbomlása nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a gazdag" A megyék területe nem egyenlően iparosodott és egy országrészen belül egyetlen erősen iparosodott — tőkés iparral rendelkező — megye többet nyom a latban, mint sok fejletlenebb együtt. Ezért a megyék számszerinti összehasonlítása, mint említettük, csak korlátozott értékű. 14 Századok
