Századok – 1956

KÖZLEMÉNYEK - Maller Sándor: Marx és Szemere 667

668 MALLER SÍN DOR ratikusabb nemzetiségi javaslata, egyetlen hibája volt csupán : az, hogy csak az utolsó napok egyikén, teljesen elkésve fogadták el a képviselők Szegeden. De Szemere a bukás fő okát, az említetteken kívül, Kossuth személyében is látta, csakhogy Kossuth-ellenessége nem azonos a Marxéval. Az utóbbiét elvi elgondolás ós következetesség jellemezte, Szemeréót sokszor személyes él, amelynek teljes megértéséhez messzebbre kell visszamennünk. Szemere, társadalmi helyzete következtében, már pályája kezdetén az ellenzéki táborhoz csatlakozott, s Kossuthnak előb.b lelkes követője, majd közeli munkatársa lett. Ifjú korától kezdve demokrata és köztársasági volt, de sokszor hangoztatott radikalizmusa a döntő pillanatban mindig megingott és visszatorpant a forradalmi megoldástól. A feudalizmus gátló tényezőit ugyan felismerte, de forradalom útján történő ledöntésüktől mindig visszarettent. Már a reformköveteléseket is sokkal óvatosabb hangnemben fogalmazta meg, mint Kossuth, akinek nagyobb iramú s egyre inkább a népi erőkre támaszkodó reformpolitikáját fékezni igyekezett. A kettőjük közti alapvető ellentét az utóbbi kérdésben látszott meg legtisztábban, amit a márciusi napok eseményei is csak tompítani tudtak, de megszüntetni nem. Bizonyos, hogy Szemere mindvégig és elsősorban a magyar függetlenség kivívására törekedett , de pl. a Habsburg-ház elbírálásában sem volt olyan egyértelmű, mint Kossuth, akinek időközben vetélytársává, sőt ellenfelévé vált. Igaz, hogy felvidéki kormánybiztossága idején valódi népfelkelést szervezett, igaz az is, hogy debreceni bemutatkozó miniszterelnöki beszédében kormányát, akárcsak saját magát, forradalminak, republicanusnak és demokratának mondta, de ezek jórészt csak szavak voltak. Különben miért tartott volna kapcsolatot a békepárttal, még a debreceni menekülés hónapjaiban is? A forradalmi radikalizmussal szemben elfoglalt tartózkodó, a döntés pillanatában visszahúzódó magatartása sohasem változott meg : később is, mindvégig lehűtötte benne az olykor fellobbanó forradalmárt. Ezek után érthető, hogy nem tartotta szerencsésnek a trónfosztási lépést sem, hogy mindvégig Kossuth hatáskörének minél szélesebbkörű megosztására törekedett,3

sőt hajlandónak mutatkozott volna arra is, hogy a teljes bukás elkerülése céljából egy osztrák békeközeledést is meghallgasson,4

s amikor ennek minden reménye szertefoszlott, az oroszokkal való egyezkedés céljából maga ment Görgey táborába. A szabadságharc bukása után a bűnbak-keresésben Szemere Kossuthnál állapodott meg és szétzilálódó élete minden gyűlöletét rázúdította. Kossuth-ellenessége a kétségtelenül kisebb tehetség visszavágása volt, s a hazai személyi és politikai kulisszatitkok kiteregetése kényszerű, de sokszor nem menthető önigazolás is egyszerre. Keserű ellenszenvénél olykor csak elfogultsága volt nagyobb ; nem tudott Kossuthtal sem együttélni, de nélküle sem. Mindez itthon még nem érződhetett ennyire ; itt más volt a feladat, nem jutott rá annvi idő sem a „férfi-munka" közepette. Naplójának eltűnt részei biztosan már jóval élőbbről közöltek féltékeny vagy elmarasztaló sorokat, amik megmagyaráznák, vagy legalább is bevezetnék későbbi dühös ellenszenvét, de így, a ránk maradt részletek nyomán egyszerre kerülünk a keserű bírálat és szavak pergőtüzébe. Az emigráció aztán, ha lehetett, még messzebbre taszította őket egymástól. Alkati különbségeik is most tűntek elő igazán. Szemere inkább figyelte és helybevárta az eseményeket, Kossuth mozgott és eléjük ment, az inkább írt, ez személyes kapcsolatokat épített ki. Szemere a sztatikus emigráns példája volt, Kossuth a dinamikusé. Szemere most már semmit sem tudott elnézni vagy megbocsátani Kossuthnak, de nem is akart, ő, aki szerinte „többet mert, mint más, az utolsó pillanatban is",5 nem tudta elfelejteni Kossuth menekülés-szerű lemondását, majd azt sem tudta szó nélkül hagyni, hogy Kossuth külföldön mégis magyar kormányzóként tárgyalt. Mit tehetett ellene mást, mint hogy támadó cikkeket írt az Examinerbe és a Timesbe, emlékiratot szerkesztett, melyet a német ellenzék embereinek küldtek szét, akik egyszersmind Ausztriának is. ellenségei voltak, és gyorsan szaporodó leveleiben igyekezett aláásni Kossuth egyre emelkedő nemzetközi tekintélyét,6

Kossuth cikázó mozgékonyságával szemben azt tartotta, hogy „az emigráció mindent megtesz, ha nem tervez, de a világsympathiát megőrzi a nemzet ügyének és azon eszmékhez elválhatlanul összeköti, miknek jövendője van".7

De Naplójában már előbb is kiábrándultan vallja be az egész ' Kossuth és a békepárt, Kéziratban levfi tanulmány. Varga Zoltán egyetemi tanár szíves közlése alapján. 4 Vö. Blackwell levele Ponsonbyhoz, 1849. júl. 30. Közli : Haraszti Éva: Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen. Bpest, 1954. 315. 1. s Vö. Naplóm 1849. aug. 25-i bejegyzése. Összegyűjtött Munkái Pest, 1869—1870.1. 4.1. ' Vö. ö. M. V. Levelek című kötetét, valamint levelét Batthyány Kázmérhoz, 1851. okt. 23-án ; uo. 87. 1. ' Levele Rónay Jáczinthoz 1852. szept. 13. Ö. M. V. 71. 1.