Századok – 1956
TANULMÁNYOK - Barta István:A kormány parasztpolitikája l849-ben;II. 4
52 BARTA ISTV.ÍX kétségbe az éppen ekkor kihirdetett keresztes háború gondolatának üdvös voltát, kijelentette, hogy »mindenek fölött az anyagi érdek az, mi e században a népet a szabadság ügyéhez csatolja«. A robot és a dézsma megszüntetése csak elengedés a korábbi terhekből, de ez nem elég, adni is kell, »az idő komolyságához képest szükséges jutalmat találni fel, mi a tünedező lelkesedést újra fellobbantsa«. S Vasvári szerint »a nép vagyontalan része, mely annyi önkénteseket adott, legfőbb és egyedüli jutalomnak véréért és életéért a földet, a tulajdont tekinti, azon bár kevés, de szabad földet, melyre mint tulajdonára a fejét lehajtaná ; s azért a fegyverfogásra s vére ontására mindenek fölött azáltal lenne buzdítható, hogy az attam által föld adatnék azoknak, kik magukat a haza védelmében hrtmmiettéhu К. 1г1лгапаярг gynkpro Уя.яуя.Г1 gyprint. g magyar történelemben rejlik : а katonai vitézség jutalma Magyarországon mindig a föld volt, és a birtokszerzés is minden időben csak a harctéren szerzett érdemek útján volt lelhető. »Azért él a népben most is a hit, miszerint a hazáért ontott vér legméltóbb jutalma a föld, melyben az agg vitéz, vagy megcsonkult katona és családja megnyugodhassék.« Érezte ezt a kormány is, amikor 10 hold földet, illetve 1000 forintot ígért a megrokkant népfelkelőknek és szabadcsapatosoknak ; ez azonban kevés, a honvédekre is gondolni kell. »Egy megyében csak egy-két megbénult, vagy különösen vitéz katonát kellene némi földbirtokkal megjutalmazni s ezek sorsa százakat és ezreket felbuzdítana a haza védelmére, mert itt kézzelfoghatólag látnák, miszerint a nemzet meg tudja és meg is akarja jutalmazni azokat, akik a hon védelmében magukat kitüntették.« Utalt Vasvári az északamerikai szabadságharcra, amelyben a böjt és vallásos érzelem felhasználása mellett az első csatákban kiemelkedő vitézeknek Washington földet is osztott, s »ezen anyagi érdek által ezreket gyűjtött a szabadság zászlója alá, kiket az elvont szellemi hatás, a szabadság ideálja nem fogott volna soha föllelkesíteni«. A példa követésére buzdította Vasvári a kormányt s hangoztatta, hogy »a roppant álladalmi puszták és a hazaárulók javai oly birtok a kormány kezében, melynek egy kisded részével is ezreket csatolhat a szabadság ügyéhez, kiket a puszta lelkesültség nem képes a szabadság lobogói alá vezérelni«. Utalt a román felkelésre, utalt általában a reakció politikájára, amely a hazafiak földjének odaígérgetésével jelentős eredményeket ért el, különösen a nemzetiségi területeken, pedig a földek nem is voltak a birtokában. »Mennyivel mindenhatóbbnak tűnnék fel a magyar kormány, ha megmutatná, miszerint kezében vannak a roppant álladalmi javak, puszták, földek s hatalmánál fogva tettleg megjutalmazza azokat, kik a szabadságháborúban kitüntették magukat.« Hangsúlyozta Vasvári, hogy nem a »fővezérek, vagy nagy hősök« meg jutalmazását kívánja — ezek lelkesek jutalom nélkül is —, hanem az »alsóbb rendű s főleg jeles közvitézeket« érti, »minők például a Buda ostrománál megbénult közvitézek, hogy ezek földdel megjutalmazva térnének haza s a vidéken híresztelnék el a magyar kormány hatalmát és akaratát a vitézek tettleges megjutalmazásában«. Ha az ilyen jutalmazásokat a hírlapokban is közzétennék, »egy pár ilyen példa is ezreket gyűjtene a magyar zászlók alá«. Mert — folytatja Vasvári — »az annyiszor megcsalt földnép fájdalom még most is igen tartózkodó és hajlandó a kétkedésre, s azért a vitéz honvédek tettleges megjutalmazandásáról csak az győzhetné meg, ha élő példákat láthatna«. Mert a katonának jelentkezés és az otthonmaradt család sorsa között szoros összefüggés van : »itt az ideje, hogy a családosokat is a zászló alá édesgessük, s ez leginkább úgy történhetik, ha ők látni fogják, miszerint a vitéz katona
