Századok – 1956

TANULMÁNYOK - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenysége a kilencvenes években 126

A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTIMEGALAKULÁSA ÉS TEVÉKENYSÉGE . 161 A párt vezet őségnek az a törekvése, hogy a parasztság harcait az általános választójogért való harc irányába terelje, s arra szűkítse le, egyben a paraszti követelések mellőzését, háttérbeszorítását is jelentette. Ezzel a párt valójában lemondott a paraszti tömegek szervezéséről, vezetéséről, elárulta a parasztságot . Míg a szociáldemokrata párt II. földmunkás kongresszusa nem adott új lendületet a parasztság harcainak, Várkonyi agitációja továbbterjedt, különösen Szabolcs, Szatmár. Zemplén megyékben.. A kormány idejében felfigyelt a forrongásra, amely a Nyírségben érte el tetőpontját, s a legzsarnokibb eszközökkel próbálta elfojtani a mozgalmat. A csendőrök a szocialista agitátorokat letartóztatták, házkutatást tartottak a parasztok lakásaiban, elkobozták a »Eöldmívelő«-t, s a különböző »lázító tartalmú« iratokat. A karhatalom fellépése azonban csak olaj volt a tűzre. 1897 decemberében a Nyírségben valóságos forrongás kezdődött. A hatóságok beavatkozására a legtöbb helyen szilárd ellenállással válaszolt a nép. A véres összeütközések napirenden voltak. Az agrárproletariátus és a szegényparasztság titkos összejöveteleket tartott, ahol helyzetüket és teendőiket beszélték meg. Sok községben nyíltan felkelésre lázítottak a parasztok : »Kaszát, kapát! Nyúzzuk le az urakat! Osszuk fel a földet!« — így vált a földosztás a nyírségi szegényparasztság jelszavává. A mozgalom kiterjedt Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyén túl, szinte az egész országra, a kárpát-ukrán területekre, sőt a horvát és a szerb parasztságra is. 1898 tavaszán ismét forrongás színtere lett az ország. Az 1897—1898. évi mozgalmak hatására a Bánffy-kormány a legbrutálisabb terror eszközeihez folyamodott. A szociáldemokrata párt megalkuvása nem tudta megmenteni a munkásmozgalmat, sőt magát a pártot sem az üldözésektől. A Bánffy-kormány az 1897 nyarán kitört aratósztrájkok lezajlása után az addiginál sokkal erőteljesebben támadt rá magára a munkásmozgalomra is. Az uralkodó osztályok számára nem volt és nem is lehetett biztosíték a munkásmozgalom leszerelésére a szociáldemokrata pártvezetésben beállott opportunista fordulat, annál inkább sem, mivel ez az opportunizmus még nem vált nyilvánvalóvá, a szociáldemokrata agitáció még alig mutatott eltérést az osztályharc álláspont jától, a munkástömegek forradalmisága pedig nőttön-nőtt. A szociáldemokrata pártvezetőség igen nehéz helyzetbe került. A munkás-és parasztmozgalmak nyílt leszerelésének taktikájával nem állhatott elő, mert elvesztetté volna irányító szerepét. Ugyanakkor a mozgalmak, élére sem állhatott : ez ellenkezett a kormányokkal szembeni lojális, megalkuvó álláspontjával s a forradalomtól való félelmével. Lavírozó taktikája pedig sem az egyre forradalmasodé tömegeket, sem a kormányt nem elégítette ki, az előbbieknek kevés, az utóbbinak sok volt. A kormány jogosan volt tehát bizalmatlan a pártvezetőséggel szemben, még inkább tarthatott a vidéki szociáldemokrata agitátorok, vezetők harcos fellépésétől, akik még nem váltak akaratnélküli kiszolgálóivá a központi pártvezetőségnek. Az uralkodó osztályok számára egyre világosabbá vált, hogy az agrármozgalmak és az ipari munkások mozgalmainak összekapcsolása mind a földbirtokos osztályt, mind a burzsoáziát kettőzött erővel fenyegeti : s ha eddig elsősorban az agrármozgalmaktól féltek, úgy rádöbbentek most, hogy a proletariátus »a Zichyeken keresztül jut el a Rotschildokhoz«. 11 Századok