Századok – 1956

TANULMÁNYOK - S. Vincze Edit: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása és tevékenysége a kilencvenes években 126

158 S. VINCZE EDIT Azt a pangást, amely az 1896. év végén és az 1897. év elején jellemezte a munkásmozgalmat, 1897 nyarán a mozgalom fellendülése váltotta fel. Abban az időben, amikor az aratósztrájkok országos méretűvé szélesedtek, megmozdult az ipari munkásság is. Július 12-én 12 000 téglagyári munkás szüntette be a munkát : rövidebb munkaidőt, magasabb munkabért, jobb munkaviszonyokat követelve. Augusztus hó folyamán 10 000 kőművesmunkás lépett sztrájkba, majd az év őszén többszáz ácsmunkás követte a példát. De megmozdult a vidéki városok munkássága is. Pécsett 1250 kőműves és 800 téglagyári munkás sztrájkolt, rövid idő alatt kiharcolva a jobb munkafeltételeket. Az 1897. év nyarán lefolyt ipari sztrájkmozgalmak méreteikben minden eddigi sztrájkot felülmúltak. Az ipari és a mezőgazdasági proletariátus és a szegényparasztság együttes küzdelmei megmutatták, hogy a proletárok harcosan állnak szemben a hatóságok önkényeskedéseivel, hogy nem nyugodnak bele megalkuvó módon az elnyomatásba. Az 1897. év nyarának megmozdulásait a szociáldemokrata pártnak tovább kellett volna fejlesztenie : a tömegek erejével sikerülhetett volna kierőszakolni a Bánffy-kormány megbuktatását, s az államhatalmat a terrorizmus módszerei helyett a reformok, a polgári demokratikus kormányzati rendszer alkalmazására kényszeríteni. Természetesen, a kapitalista rendszer megdöntésére a helyzet nem volt alkalmas, de forradalmi jellegű pártvezetéssel az erőgyűjtés feladataihoz sokkal alkalmasabb körülményeket lehetett volna teremteni. Ugyancsak feladata lett volna a pártnak, hogy a kemény küzdelmeken keresztül harcra nevelje, megedzze a proletariátust. A szociáldemokrata párt megalkuvó vezetősége azonban még erre sem volt alkalmas. Nem állt az élére az aratósztrájkoknak, s nem kapcsolta össze az ipari munkásság szintén fokozódó harcait a parasztság küzdelmeivel, hanem elítélte, céltalannak tartotta a harcot. Világosan megmutatkozott, hogy a pártvezetés opportunista elemek kezébe került, akik irtóznak a forradalmi jellegű megmozdulásoktól, s békés eszközökkel, »törvényes úton« akarnak haladni. A pártvezetőség mindvégig megmaradt azon az állásponton, hogy a proletariátus és a parasztság üres kezekkel áll az uralkodó osztályokkal szemben, s ezért nincs más mód megmentésére, mint a meghunyászkodás, a kormány kibékítése. A Bánffy-terror elleni fellépése néhány népgyűlés megtartásán kívül egy öntudatos fellépést mímelő követelő levél megírására szorítkozott. Azzal fenyegette meg a kormányt, hogy »Európa művelt nemzeteihez« fog fellebbezni a hatósági brutalitás miatt. A kormány azonban nem sokat törődött a pártvezetőség fenyegetőzéseivel, haladt a maga útján tovább. A proletártömegeknek a pártvezetőség természetesen más arcot mutatott. A munkásság és szegényparasztság törekvéseinek megfelelően igyekezett bátor fellépést tanúsítani, hogy annál könnyebben érje el célját : a tömegek félrevezetését. Az öntudatosnak tűnő hang mögött azonban a harcok tompításának szándéka húzódott meg. A pártvezetőség nyílt levélben fordult a munkássághoz, amelyben azt igyekszik bizonygatni, hogy a Bánffy-kormány elleni fellépés hasztalan, hiábavaló. »A munkásosztályra nézve teljesen mindegy, akármilyen színezetű kormány hatalmaskodik Magyarországon ... « — írják a nyílt levélben, ezzel akarva a harcok céltalanságát igazolni, demagóg módon elferdítve a marxizmus elvi álláspontját a burzsoá kormányokba vetett illúziókkal kapcsolatban.