Századok – 1955

Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551

580 wellmann ιμεε a földművelést, hogy terményszolgálatásainak lerovása után közepes évben megmaradjon a kenyérrevalója, kásája, tésztának, tarhonyának való lisztje. Több-kevesebb hús, zsír, szalonna, főzővaj (böjti napokra), túró, sajt, szappan, gyertyának való faggyú, esetleg cukrot pótló méz is telik az állatállományból, hagyma, zöldség, gyümölcs, bor, ecet a kertből, szőlőből, ruhára való a kenderföld s a juhok hozamából. Csak sót (magának, jószágának s a beszállásolt katonának), csizmát vagy bocskort, egy s más ruhafélét, edényt, ekére, szerszámra való vasat kell kívülről, mesteremberektől, jobbára cserében megszerezni. A parasztgazdaság — azonfelül, hogy másokat is eltart : az uralkodó osztályt, az államot, még hozzá önmagánál nagyobb mértékben — csaknem teljesen önellátó : kevés kivétellel mind maga állítja elő, ami a háztartásban s a gazdálkodáshoz szükséges. Valamennyit — de nem mind a kellő mennyiségben : az átlagos paraszt háztartás még csak el sem tudja látni magát mindazzal, amire szüksége van. Egy féltelkes jobbágynak — akil^ekkoriban közepesnek lehert tekinteni — van átlagban 9 kat. hold szántóföldje, 3 hold rétje, 2 ökre (vagy lova), 1 tehene, 1 üszője vagy tinója, 1 — 2 sertése, vannak libái, tyúkjai. Földjén, amelynek harmada-fele ugaron hever, megterem közepes esztendőben hozzávetőleg 20 q gabonája ; ebből dézsma fejében lead .4 q-t, vetőmagnak 5—-6 is kell ; ami kenyérgabona marad, még négytagú család ellátására sem futja. Az »önellátó« parasztgazdaságnak belső fogyasztásra kevesebbje marad, mint ami az újratermelésre kell, s ami, keserű kényszerből, kifelé áramlik belőle. Még súlyosabb a helyzet, ha a gabona nem sikerül : egy-egy rossz' termésre éhínség, nyomor következik. A paraszt csupán amúgy is nehéz megélhetésének rovására tudja hordozni terheit, a feudális társadalom és állani pompázó épületének súlyát saját életszínvonalának mélyre szorításával kénytelen viselni. A küszködéssel s nélkülözéssel teli napok kulturális életszínvonalára is rányomják bélyegüket. A paraszti termelőmunkának hagyomány- s közösségszabta, esztendőről esztendőre az évszakok változásával párhuzamosan ismétlődő menete a maga nyári túlfeszítettségével s téli pangásával az egész életmódot meghatározza. Bajlódás, földhözragadtság, alávetettség tölti be ennek a kemény és mostoha életnek csaknem teljes egészét ; nincs, aki a parasztot magasabbrendű életmódra vezesse s annak lehetőségét biztosítsa számára. Az uralkodó osztály, közvetve és közvetlenül, azt munkálja, hogy a jobbágy anyagi és szellemi igénytelenségben morzsolja le napjait, s maga is átérezze alacsonyrendűségét. Amiben a parasztot szellemi téren részeltetni hajlandó, nem több, mint elkeseredés-tompító, mozgolódás-leszerelő lelki mákony, amit az egyház nyújt : biztatás a túlvilági üdvösséggel, kárpótlásul a földi nyomorúságért, s prédikálása annak, hogy az egyszerű ember alázattal és engedelmességgel tartozik az »Istentől rendelt« felsőség és társadalmi rend iránt. A magasabb kultúra forrásait a nemesség igyekszik mindenképp elzárni a jobbágynép elől, mert tart tőle, hogy a nagyobb műveltség nagyobb igényeket támaszt, s tapasztalja, hogy a parasztmozgalmak szítói szélesebb látókörű emberek. A forradalom rémképe lebeg szeme előtt, s ezért mindent inkább akar látni, mint felvilágosult jobbágyot — az. »ignoti nulla cupido« elve értelmében sötétségre, tudatlanságra törekszik kárhoztatni a falu népét. De már a paraszt anyagi és munkaerejének nagymértékű kizsákmá -nyolása is elvesz időt, alkalmat, gazdasági alapokat magasabb kulturális igények érvényesülése elől. Hogyan legyenek meg a népi kultúra kibontakozásának anyagi alapjai ott, ahol még a mindennapi kenyér is csak hellyel-