Századok – 1955

Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551

564 WELLMAXX IMIIÉ Van azonban ezenfelül legtöbb megyében egy titkos kassza is, amelynek céljára, többféle ürüggyel, még külön megnyomorítják a parasztságot (titkos azért, hogy róla a helytartótanácsnak ne kelljen számadást benyújtani). A jogcímek egy része kapcsolatos azzal, hogy a vármegye, mint az uralkodó osztály érdekszervezete, igyekszik a szegény népet mindenképp megrendszabályozni, féken tartani, jobbágymivoltát, alávetettségét vele nap mint nap észben tartatni. A paraszt munkanapokon, ideértve az ünnepek előestéjét s a csak egyházilag megtartott ünnepeket, ne henyéljen, a munkakerülés büntetendő ; viszont ünnepeken látogassa az istentiszteletet, amely a felsőség iránt tiszteletre és engedelmességre neveli, s helyette ne kocsmázzék, ne táncoljon, ne mulatozzék ; ne tartson költséges keresztelőt, lakodalmat, halotti tort, ne járjon állapotához nem illő cifra ruhában, ne merjen dohányozni stb. Indoklásul többnyire a szent és sérthetetlen feudális rend betartására s a pazarlás elkerülésére történik hivatkozás — de nem megvetendő a korlátozásokba ütközők megbírságolásából származó bevétel sem. A valóságban persze épp a sűrű pénzbüntetések járnak a nép »enervatio«-jával, anyagi erejének aláásásával, nem hiába írja elő helyettük, éppen ezért, a paraszt megbotozását a helytartótanács, s tiltja a népen megvenni szokott egyéb törvénytelen »exactio«-kat (amilyenek a főispáni beiktatások örömére s egyéb alkalmakkor rendezett megyei lakmározások költségére, »rászorulók« segélyezésére stb. szedett pénzek). A vármegye nevében kirótt sokféle anyagi megterhelésen túl ott vannak azután az egyes megyei tisztviselők egyéni akciói, követelőzései, túlkapásai. Szolgabíró, esküdt, polgári biztos, megyei hajdú gyakran lép fel olyan kívánsággal, hogy maga napidíjat vagy ellátást, ingyen fuvart vagy előfogatot, lova takarmányt, abrakot kapjon, esetleg robotmunkát követel ; az ajándék (discretio) annyira bevett szokás, hogy szegény paraszt úgyszólván egy lépést sem tehet nélküle. A forspontot eredetileg csak a katonaság és — hivatalos célra — a vármegye vehette igénybe, most már, alispáni engedéllyel, sőt anélkül is, csekély térítésért egymásután használják magán célra nemcsak megyei urak, hanem idegenek is (a postalót. i. háromannyiba kerül), s ezzel a robottal amúgy is túlterhelt jobbágyot még inkább elvonják saját munkájától. Hasonló, még súlyosabb teher a közmunka : utak, hidak, gátak építésére sokszor ezerszám hajtják, fedél és ellátás nélkül heteken át, ütlegekkel is kényszerítik a környék jobbágynépét. A vjájmegvei terhek tehát méltóképpen, a jobbágygazdaságok hasonló romlásával teszilt- teljéssé az állami kizsákmányolás sokrétű sorozatát ; a magyar uralkodó osztály, miközben a bécsi kormány felé a nép tönkrejutását panaszolja, ért hozzá, hogy a maga közigazgatási szervezete útján lehúzza a parasztról, amit csak lehet. Az állami megterhelésnél még nagyobb változatosságot mutat a földesúri kizsákmányolás. Túl azonban a helyi különbözőségeken, egységes tendencia mutatkozik a terhek növelésében s á jobbágy fokozódó alávetésében, ami a feudális földtulajdonban gyökerező joghatóságból (iurisdictio dominalis) táplálkozik ; ez a parasztsággal szemben érvényesített gazdaságon kívüli kényszer legfőbb, állandó forrása. A jobbágy alávetettsége nem csupán abból ered, hogy kénytelenségből olyan földet tart használatban, amelynek — mint ezt a XVIII. századi törvényhozás (1741 : 8. tc.) fokozott éllel hangsúlyozza — egyedül nemesember lehet a tulajdonosa ; a feudális függés nemcsak anyagi, hanem egyben személyi jellegű : a jobbágy alá van vetve földesurának, az ő hatalmában van, s ez alól szabályszerű módon vagy nagyon nehezen tud