Századok – 1955

Tanulmányok - Wellmann Imre: A parasztság helyzete az 1767. évi úrbérrendezés előtt 551

4» 560 wellmann imre a növekvő állami kizsákmányolásnak. Az 1751-i országgyűlés évi 3 290 000 ft adót szavazott meg, ugyanakkor Erdély contributio-terhe elérte a 800 000 ft-ot. A hétéves háború rendkívüli megterhelése után Mária Terézia elérkezettnek látta az időt arra, hogy a viszonylagos megkönnyebbülés alapján, a felgyűlt háborús adósságteherre hivatkozva, 1 milliós többletköveteléssel álljon elő az 1764—65-i országgyűlésen. A rendek, szokott módon, azzal válaszolnak, hogy a »misera plebs contribuens« még a meglevő adót sem bírja, hiszen súlyos kamatra adósságokba bonyolódott, hogy megfizethesse, s a folytonos executiok ellenére mégis jelentős hátralékokban maradt. (Ilyenkor, de csakis ilyenkor és kizárólag az állami kizsákmányolásra vonatkoztatva, a nemesség egyszerre világosan látja s élénk színekkel ecseteli a paraszt nyomorúságát.) De bízva sérelmeik orvoslásában, bár a nép erején felül, mégis megajánlanak 3,6 milliót, majd ötödfél havi alkudozás után hajlandók 3,9 millió forintig is elmenni, miután kijelentették, hogy ez a nép romlásával fog járni s a restantiak felhalmozódását vonja maga után. Az egy összegben megszavazott adót azután az ún. nádori porták szerint osztják fel Magyarország 44, Horvátország és Szlavónia 6 vármegyéje, a jászkun és a hajdúvárosi kerület s a szabad királyi városok között. A porta már a század eleje óta megszűnt adókivetési egység lenni, de az utolsó országos portaösszeírásoknak a megyék hozzávetőleges teherbíró képességét tükröző portaszámadatai a törvényhatóságok közti repartitionak továbbra is alapjai maradtak, csupán portakiigazítás történt időnkint a beálló változásoknak megfelelően. (A török alól felszabadult vármegyék pl., amint erőben, népességben gyarapodtak, egyre több és több portát kaptak a portareótificatiok alkalmával.) A vármegyékre eső adóteher arányát kifejező portaszám hosszas küzdelem eredményeképp alakul ki : jellemző, hogy az egyes törvényhatóságok, jól ismerve az adóteher nyomasztó súlyát, a maguk adózóin úgy akarnak segíteni, hogy a többiek, más megyék jobbágyai viseljenek többet. Az uralkodó osztály alapelve tehát : inkább pusztuljon a szomszéd megye parasztsága, csak a mienkben maradjon meg, s ne kelljen a földesúri kizsákmányoláson enyhíteni. A sok önző szempont azonban végül is valamennyire kiegyenlítődik, s kialakul pl. az 1765-i kiigazításkor, hogy a' megszavazott 3,9 (járulékaival együtt 4,3) millió ft adó 6249 porta között oszlik meg, 1 portára esik tehát 688 ft 50 kr, egy vármegye pedig ennek annyiszorosát viseli, ahány portája van. Mivel azonban a portaszám csak a megyék közti adóösszeg-arányt fejezi ki, az adó tárgyát alkotó jobbágygazdaságokkal azonban nincs kapcsolatban, egy vármegyén belül a ráeső »contributionale quantum« falvankinti kivetése nem porták, hanem rovás (dica) szerint történik. A járási szolgabíró és esküdt évenkint összeírja az illetékességébe tartozó falvak jobbágyháztartásainak kereseti forrásait, illetőleg feljegyzi, hogy az előző összeíráshoz képest mennyi növekedés illetőleg fogyás állt be ezekben az adótárgyakban. Nem kevesebb, mint 95 rovata van a dicalis összeírásnak : számon tartja a parasztgazdasághoz tartozó fiúkat, lányokat, testvéreket, szolgákat, szolgálókat, a ló-, szarvasmarha-, juh-, kecske- és sertésállományt (kor, nem és hasznosítás szerint, az aprójószág leszámításával), minőség szerint osztályozva a szántóföld, rét, kert, szőlő, azután a.káposztás-, kender-, dohányföld kiterjedését, a faizást és nádlást, a halászást, csikászást, méhkasokat, legeltetést, a házak, különféle malmok, sajtolok, pálinkafőzők, kocsmák, mészárszékek számát, a fuvarozást, bérleteket, mesterséget, kereskedést stb. Már most — megyénkint változó módon — meg van állapítva,